A Wembleyt
Szent föld. Ott tört el Bert Trautmann nyaka, de tovább védett, a fehér lovon ülő rendőr ott tartott valaha féken kétszázezer keménykalapos szurkolót; de könnyen lehetne még háromszáz adatot találni egy végleges Wembley-filmhez. Az új számítógép-technikákkal Bert Trautmann szerepét Bing Crosby játszhatja, Bobby Charltonét Fred Astaire.
Az újságban a minap volt egy kép
Maradona
házasságon kívül született fiáról, Diego Armando Maradona Sinagráról. Nekem úgy tűnik, Juniornak inkább való a színes ceruza, akárcsak Jordinak. Egész nap rajzóra a nevelőnővel. Délután pillangókat felszurkálni. Sokszor a biarritzi nyári palotában, a franciatanulás miatt. Pápa bácsinak hívni a pápát - a család gyakran jár a Vatikánba. Maradona papa egy angol újságíró szerint a halál szélén áll. Szomorú történet, a Wembley lerombolásánál majdnem rosszabb. Rendbe jönne a végén? Nem tudom, nem írhatom tovább, olvasok valamit, ami jobban inspirál.
Johan Cruyff
megint beperelte Nunez elnököt. Egy 1236-ból származó, még X. Alfonso, a Bölcs által fogalmazott törvényre hivatkozik, miszerint a bíró azt, aki egy másik személyt hamisan megvádol, "örökre elhallgattathatja".
Örökre elhallgattatott.
Magasságos Zeusz, erre kitalálok egy dalt, szebbet, mint a Don´t Cry For Me Argentina. Johannak lenne kedve Alfonso szerepéhez, úgy tudom.
Kempes
neve még ismerős? Mario Kempes, a 78-as vb argentin hőse.
Azt írja az újság, hogy Albániában lesz edző. A klubot FK Lushnjának hívják. Mario fizetése 250 000 dollár lesz évente. Az albán átlagbér 55 dollár.
Albánia. Jó dal az is. Körülbelül öt éve már nincs diktatúra, de az életkörülmények még rosszabbak. Az ellenzéki sajtó nem kap telefont, kénytelen olcsó munkaerőket használni erre a célra. A szerkesztő elmondja a szöveget az olcsó erőnek, aki felszáll a biciklijére, elhajt a célig (egy másik újságíró), és ott ledarálja, amit hallott. Ez így megy egy párszor oda-vissza. Lehallgatás ellen tökéletes, és aranybánya a hagyományos angol musicaliparnak.
Lushnjában talán most először reménykednek egy jó helyezésben, hogy aztán az ülések nélküli buszaikkal és az 1874-es Balkán-háborúból származó pótgumival mehessenek egy kicsit Európába. Egy negyedmillió Albániában. Kempes, miután megérkezett Tiranába, valószínűleg elutasította a pénzt, mondván: "Adjátok inkább magát az országot." És rögtön oda is adták neki, nehogy meggondolhassa magát.
Hogy az istenbe´ jön létre egy ilyen tranzakció? Néha lehet hallani, hogy argentinok vagy brazilok edzők lesznek Abu-Dzabiban. Olajpénz. Vagy a New Jersey Metrostarsnál. Még a Japán másodosztályt is gondolnám Kempesnek. Talán jár egy albánnal? Van ilyen? A szkipetár madonna? Haját bóra borzolja, ő az Adria Bombázója. Mert ilyenkor az ember néha furcsa dolgokat csinál, hosszú kerülőket tesz. Hogy őt lássa, őt, őt, a koromfekete Naynát ("hegyek lánya, szép szerelmem").
Ez esetben szívesen olvastam volna a nevét és Kempes magyarázatát, hogy miért hajlandó semmiért az FK Lushnját az NB I-es veszélyzónából kimenteni (az albán NB II-ből sosem lehet kikerülni, ott edzőként tehetetlen vagy, mert a saját védőid eladják a meccset öt szem krumpliért): miatta, Nayna, élete nagy szerelme miatt szeretett bele a Lushnjába, környékébe és borsfáiba.
Kempes azonban a pénzért megy Albániába, a 250 000 dollárért, ami abban az országban csillagászati összeg, viszonylagosan sokszorosa a legjobban kereső angol játékosok jövedelmének (az első Gascoigne 3,7 millióval, a második Ince 3,4-del, a harmadik Giggs 3,1-del). Hogyan sétál az utcán a szabad szerda délutánján Albániában? Hogyan megy be szemérmetlenül a város egyetlen boltjába? Nem sikerül erre nem gondolnom.
De az is lehet, hogy mindez nem így van. Kempes talán tényleg lát esélyt arra, hogy fölépítse a focibizniszt Albániában, és talán tényleg az FK Lushnja lesz az első albán győztes a Bajnokok Ligájában.
Boldog új évet!
Jan Mulder
(fordította hollandról: - jph -, magyarra: - pa)
Kempes
Mario Kempes nagy focista volt, bárgyúság volna megpróbálni elvitatni az érdemeit, mindazonáltal nagy focistákból azért nem állunk olyan rosszul, mint amilyen rosszul a dolgokból általában állni szoktunk, ha akarnánk, tekintetünk felhőfejesek követésébe káprázna bele, botladozásunkat ördögi driblik kacagnák váltig, sírjainkon aranylábak sasszézhatnának megannyi fényes győzelem felé, de minek akarnánk ilyesmit. És egyáltalán, mit akar egy ilyen argentin, a hosszú hajával, meg hogy vigyorog, mint egy természetfilm záróképe, most mitől jó ez neki, hogy gólokat rúg, marginális világtörténelmek marginális figurájává küzdve fel magát ezáltal, menne el inkább dolgozni ahelyett, hogy bevarr egy dugót a magyaroknak, aztán rázza a sörényét meg vigyorog.
A focista betonba tévedt angyalként kezdi, aztán lesz belőle közszereplő, sportrovatok szerkesztői tüntetik ki figyelmükkel, gacsos tagjaikon, melyek egy nemzet, egy nemzedék mind gacsosabb reményeinek terhét cipelik mind távolabbi kapuk felé, mind mondénabb cicák tekintete pihen meg, aztán lejtő, vége, élnek a kamatokból, ritka köztük a komolyabb fajta, Cruyffot volna tán érdemes megemlíteni, aki világsztárból edzősztárrá mentette át magát, meg persze itt is, mint mindenütt, ha fociról esik szó, Pelét, akiből soha nem lett más, csak Pelé, de ennyi elég is egy embernek egy életre. A tipikus azonban a Maradona- vagy a Puskás-sors, drogkúrák, rendszerváltások, snassz kis mínuszos sztorik szárnyán egy-egy, mindig utolsónak hirdetett még egy kis felvillanás, aztán annyi.
Kempes meg megy tehát Albániába, ami, meglehet, nem is olyan rossz megoldás, mint amilyennek elsőre hallatszik, ott még vannak indulatok, ott még bőven van angyaltermő betontörmelék, ott talán pont egy ilyen fogpasztavigyor hiányzik ahhoz, hogy végre történjék valami említésre méltó, ott már úgyis mindegy, az ilyesmiből tehát elvben bármi kisülhet, még jó is, bár az nem szokott, az ég ott se.
Rút Ernő
