Bohumil Hrabal, cseh író, miközben a galambokat etette, kiesett az ablakból és meghalt. Ez a mondat valahol megvan a Hrabalokban, vedd csak le a polcról, nézz utána, hogy zuhan.

Persze rögtön suttogni kezdtek, legenda hát lehullasz, lehullaszag, nem akármilyen galambok voltak, az ő saját galambjai, ott nevelte őket a kórházudvaron, más (dél-moldva) változat szerint egyenesen a szent-lélek galambjai, csak a szlovákok somolyogtak sejtelmesen, ők tudták, verebek voltak, szimpla verebek.

Méghogy kiesett, világéletében ügyes ember volt, mutatványos, foghíjaiban átvitte a túlsó partra, kiugrott, beszélték a sörözőkben, méghogy kiugrott, világéletében gyáva ember volt, Gustav Husák a megmondhatója, kidobták, ordították a sörözőkben, már lehetett, demokrácia van, meg Havel, az is kór-házból kórházba, ki marad nekünk, ha ő is, csak a Kundera, a francia, a francba.

A Kundera volt, meg az Esterházy, előre megfontolt szándékkal, a pizsamájánál fogva, én leszek a világ, vagy legalábbis kelet-közép-kelet-dél-francia-európa legnagyobb írója! - most egymástól félnek.

Az író lerúgta lábáról a szandált, és fölállt.

- Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni (Örkény).

Az író lerúgta lábáról a papucsot, fölállt az ablakba, Volentik bácsi felült az ágyban, pedig mozdulni sem tudott. - Ide nézzen, Volentik, aztán adja hírül a prágaiaknak, megcselekedtem. Megpróbálok kicsit röpülni, fordulok egyet, már itt is vagyok. Már itt se.

Ó, Szent Vitus-templom, vitustánc, virtus-tánc idősebbeknek és halódóknak, Oszlopos Simeon, Sarkadi, ezt csináld utánam!

Azért ez nem volt szép, Mester, a befejezés, tömény naturalizmus, ott a kövezeten, magától ez életidegen, s hol a derűs alkonyat nyugdíjasklub hölgykoszorúja, mely környülállja, hol süllyed el, szégyellje magát, így kell önt kiskanállal fölszedegetni, a turisták fintorogva elfordulnak, Mein Gott!, forgalmunk visszaesik, a sörözők kihalnak, mindenki követni fogja önt, meghal a város, Pompejiben temetik Prágát.

Arany Prága, Arany Tigris, aranyapám.

Attól nem félek, túléltek, szemetek, sörözőt neveztek el rólam, a Tigrist hagyjátok, U Hrabalu a Hrabalské námestín, persze fogalmatok sincs, hogy én nádrazí akarok lenni, valahol a cseh-moldva-szlovák határon, ahol a vonat se jár, nincs forgalom, forgalmista, nevy´chod, nevihogj, vy´stup, indulás, érkezés, csak én vagyok kiírva, BOHUMIL HRABAL, leszállok, nincs tovább.

Utazási irodánk újdonságai között szerepel az ún. Hrabal-program, fakultatív: a nagy cseh, de bizton állíthatjuk, világviszonylatban is nagy cseh író halálozási helyének megtekintése. Az ötödik emeleti ablakban, ahol a sajnálatos esemény kezdetét vette, minden óra nulla perckor megjelennek az író kedves figurái, s az óváros óratornyának mintájára körbejárnak. Utánuk megjelenik maga a Mester (természetesen bábu formájában, a valóság égi), s leugrik a lent álldogálók tapsa közepébe. Végül fönt csikorog az érckakas, megjelenik homokórástul a halál, nagy csörömpöléssel leszakad a redőny. Vége.

(Dollárfizető vendégeinknek külön kívánságra a kárpit szakad le s a mennybolt. Extra díjszabás!!!)

U kalicha, U Fleku", U kocoura, U Svejka, U Pinkasu", U zlatého tygra, U gorjunk.

Mit ugrálsz, fiam, Bohumil, fényes nappal csillagokkal eteted a holdat, te túl koros holdkoros, te tényleg ütődött vagy, ne légy szeles, még terveim vannak veled, még nem írtad meg a valódi világot, nélkülem, habzó sörrel a tetején, hagyd már azokat a koszos galambokat, jó, én küldtem őket, de nem kell bedőlni, vigyázz, kiesel, ezúttal nem kegyelmezek, mi van, megütötted magad, fiam?

Ezeket nem etetni, irtani kell, mondtam s mondom mindig a Felszab téren, amíg elképedtek, káromkodtak, formálták a szavakat, addig se etették a dögöket, megyek tovább, sose szerettem, és nem a galambszar miatt, most legalább tudom, miért.

Hrabal, Hrad, Hrusinsky´, harákolás és hörgés, ó, édes élet, hrzmrzlina.

Van egy barátom, sose tud bejutni a Tigrisbe, vagyishogy bejut, de nem tud leülni, pedig már reggel ott van, ő az első, de minden hely foglalt, a törzsvendégeknek. A barátom álldogál, korsó sörrel kezében. Hrabalra várva.

Mese Hrabbal.

Egy másik barátom autogramot kért tőle, tizenegy korsó (a. m. 1 méter) sör után, nem is Hrabal volt, a többiek röhögtek, csak a pirospozsga hasonlított. Azt mondják, nem is jár a Tigrisbe, csak a turisták miatt van a legenda, akkora a sor, a Károly hídon átér budára, Hrabal meg csak ül, nem mozdul, valamikor csak kimegy a vécére, rengeteg sört megivott már, le lehet majd ülni a helyére, ha csak addig is, amíg a Mester pisál. Most megemelkedik, moccan a sor, eljött az idő, de nem, csak fingik egyet, csak azért állt fel, tudja, mi az illem. Lehet tovább várni.

Ha egy csöpp Magához való eszük volna (van), a csehek a korona váltópénze, a haler váltópénzének megtennék a hrabalt, és halálukig őrizgetnék a hrabalokat, nem adnák ki a kezükből a világ minden kincséért sem, de még a lengyelek szymborskájáért, a románok ionescójáért, de még az oroszok paszternákjáért sem. A magyaroknak odaadnák, de nekik meg nincs. Miért.

Egyáltalán, van a bácsinak Nobel-díja?

Majd megnézem a Világirodalmi Lexikonban, a Hra-Bal kötetben. De mivelhogy nincs ilyen, megmaradt a fél pénznem.

Messze van Stúrovo, de még messzebb Párkány,

De Prágában aranyból van az a párkány,

Ahol a vén Bohumilost utoljára látták,

Mielőtt, mintha elvágták volna, gonosz párkák.

(csevitézi ének)

Bohumil, Bohemians, Bochum, Bogumirov az 1860 Münchenből, azértis HAJRÁ DUNAJSKÁ STREDA!

Õfelsége pincére, a halál angyala, arany kiskanállal összekaparja Bohumil Hrabalt, aranytálon szervírozza urának, ágyba, az úr nyűgös, még álmos, a langyosakat kiköpi, ezt nem, ez ízlik neki, van még belőle?, a halál angyala széttárja szárnyait, ebből ez volt az utolsó, az úr még rosszabb kedvre borul, s rosszkedvében teremt még egyet, egy világot, Hrabal nélkül.

Hrabal az ablakban, nekro, lóg.

Mindezt majd megírja nektek még pontosabban is az Esterházy, vagy maga a Mester, aki addig kap egy vajh´színű árnyalatot. Hrabal fog.

Dögöljek meg, ha, ha, ha.

Sajó László