Kiállítás: Történelem, távlat nélkül (Sajtófotó ´97)

szerző
Hemrik László
publikálva
1998/11. (03. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hatvan év körüli férfi tágas strandszékben. Megroggyanó teste csupasz. Kitámasztott jobb kezében peremfutós készség. Fején, mely a vállai közé csúszik, praktikus holmi, egy fehér kendő, jelentős fekete pöttyökkel. Mosolya ráncokat gyűr arcbőrére. Szeme - valószínűleg - a billegő úszót figyeli. Balján fiatalember, aki pokolian jól érzi magát. Ki a fenét érdekel ez a bárgyú életkép? Senkit, csak azt, aki felismeri, hogy a hatvanas ürge a Kádár, és már sejteni is véli, hogy a néptribun és a tihanyi párttitkár előtt könnyűbúvárok dulakodnak, mégis ki lógassa fel a potykát a horogra. A szotüdülős politikai miliőt dokumentálja a fotó.

Hatvan év körüli férfi tágas strandszékben. Megroggyanó teste csupasz. Kitámasztott jobb kezében peremfutós készség. Fején, mely a vállai közé csúszik, praktikus holmi, egy fehér kendő, jelentős fekete pöttyökkel. Mosolya ráncokat gyűr arcbőrére. Szeme - valószínűleg - a billegő úszót figyeli. Balján fiatalember, aki pokolian jól érzi magát. Ki a fenét érdekel ez a bárgyú életkép? Senkit, csak azt, aki felismeri, hogy a hatvanas ürge a Kádár, és már sejteni is véli, hogy a néptribun és a tihanyi párttitkár előtt könnyűbúvárok dulakodnak, mégis ki lógassa fel a potykát a horogra. A szotüdülős politikai miliőt dokumentálja a fotó.

Tizenhat évvel később is jártasság kell dolgainkban, magyaros ügyeinkben ahhoz, hogy felismerhessük a töltött hidrogalambot formáló egyént - ő Csintalan Sándor -, amint vízen járásról tesz tanúságot. Nem kell neki sérvkötő. Tudjuk, a víz enged, jön a mély.

A családi fotókat a személyesség élteti, egy szűk hagyomány, míg a sajtófotó a kollektív történelmi tapasztalatra apellál. Ennek a történelemnek nincs távlata a múltban: annyi van, hogy ennek az időnek még viseljük nyomait, mert az imént sétált keresztül rajtunk.

A fénykép 1884-től kezdve vált a sajtó részévé. Azóta segít be a zsurnalisztáknak, ha nem muszáj, ne kelljen bonyolult szóképekkel bíbelődniük. Illusztrál.

Nézve őket feszegethetjük pökhendien a hózentrágert, mert itt van, ni, nyakon csíptük velük a múló időt. Célszerű olyan sajtóorganizmusnak felfogni az anyagot, melyből kifelejtették a szöveget, hogy a fényképek vigyék el a balhét. Kukkantsunk bele. Nem egy nagy durranás. ´97 sem volt az.

Van a politika az első oldalakon. Különös, bármennyire is huszadrangú bír lenni, mégis vevők vagyunk rá nap mint nap. Metész-híveket vernek szét a Parlament előtt, Csurkát egy villanyoszlop állítja meg Szentesnél, a kommunisták piros nyakkendőt kötnek július hatodikán, arcukon a sértődöttség soha el nem múló csúfsága, pedig örülhetnének, hogy nem nyomasztja őket a kormányzati felelősség ebben a bolond, szabados világban. A környéken is van zűr bőven. Belgrádban a síp szimbólummá nemesül, délebbre az albánok zsebéből kicsalják a dollárokat, marad a lek és a düh.

Ha nagyon telhetetlenek vagyunk, akkor az ilyen fotóktól a történelmi jelenlét megragadását várjuk, a pillanatot, ahonnan rálátásunk van a szituációra en bloc. És látható a vég is. A megsemmisülés avagy a szabadulás. Ezek a fotók inkább csak tudósítanak, nem baj ez, de érződik rajtuk a bizonyítási vágy, a művészi színvonalra emelt paparazzizmus kísérlete. Kár. A Rádió utcai romák sorsáról sem bővül ismeretünk. Annyit tudunk meg csupán, hogy volt egy ügy, a leánygyermek arcán 24 karátos könnycsepp, pedig a parabolaantenna megmaradt, viszik, az meg szedi le a Cartoon Networköt, csak legyen hová tenni a tévét. Ez könnyen demagógiába torkollhat.

A szellemeskedés is mindig kéznél van, kifogyhatatlan. Vadásszunk közéleti gegekre: ilyen, amikor a Zetor oldalára helyezett tábla közli az arra járóval, hogy a haza (magyar föld) nem eladó, és mekkora poén, a háttérben ott éktelenkedik egy hirdetés: ez a telek (viszont igenis) az. Isépy ül a Fidesz-narancs alatt, pedig ő már nem is annyira mai gyerek, ellenben az Orbán Viktor korát, helyi értékét meghazudtolva, kizökkenthetetlen derűvel végzi a kolbásztöltés ősi rítusát.

Ismerjük őket jól, mint a rossz pénzt. Tocsik Mártánk kisimult arccal mereng a jövőről. ´97-ben megjegyezte egy életre, hogy fotogén. Torgyán - még mindig - hálás matéria. A Kónya akkorát ugrik egy teniszpályán, hogy talán csak Jicsinben éri utol a családja és a néppárt. Giczynek fáj a feje. Vagy a vérnyomásával van baj, vagy az istennek sem jut eszébe a következő kirúgandó vezetékneve.

Aztán feltűnnek a kultúrszféra személyiségei. A maestro - Kocsis Zoltán - néz ki a fejéből, láthatók az őszülő tincsek üstökén, míg Kosáry orrot fú. Azért ez figyelemre méltó.

Kovács Lajostól grimaszokat tanulunk, mert az ő arcát még csak egymilliószor láttuk hasonló megközelítésben. Nem tagadjuk persze fizimiskájának érdemeit. Tolnay Klári a múlt. A szépség mulandó, a nagyság nem, mondogatják a színésznőről készült képek. Vannak azért újabb fazonú, fiatalosabb portrék is a talonban.

Kultúrának ott van még a Sziget, az anyucikat sokkoló képekkel, akik ilyenkor visszasírják a napközis táborok hőgutás melankóliáját. A berlini techno-love fesztivál egyelőre csak a nyugati szülők rémálmaiban kísért. Egy pici színház- s egy dalárdasorozat tangóharmonikával szignózva.

Baleset. Kultuszfilmnek mondják a Crasht. Nem tudom, A hűséges kutyából lesz-e kultuszfotó, de az biztos, iszonyú.

A sportot akkor már indítsuk technikai szakágakkal. Roncsderby, rali, Forma-egy. Dögunalom.

Hemrik László

Néprajzi Múzeum

szerző
Hemrik László
publikálva
1998/11. (03. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...