A Fekete kutya két egyéni hangú angol művész találkozásának története az első világháború dögszagú lövészárkaiban. Egyikük Paul Nash, aki valóban kint volt a fronton, az őt ért traumák hatására korai, preraffaelita finomságú képei helyett hazatérve komor, szürrealista tájképeket kezdett festeni. Vele ellentétben Dave McKean nem harcolt a Nagy Háborúban, csak Nash figuráján keresztül álmodta bele magát Ypres poklába. A világháború centenáriumán alakult brit emlékbizottság kérte fel, hogy dolgozza fel a témát. Ennél többet nem mondtak, de nem is mondhattak neki, McKean stílusának lényege ugyanis éppen a végsőkig vitt kollázstechnika, amely nemcsak az egyes albumok képi világát határozza meg, hanem az alkalmazott művészeti formák sokféleségét is ígéri. A grafikusként, íróként, rendezőként is ismert McKean ma valóságos intézménynek számít Nagy-Britanniában, itthon leginkább a Neil Gaiman-féle Sandman borítórajzai vagy a Tükörálarc című film révén ismert.
Nemrég megjelent, rögvest Eisner-díjra jelölt képregényében időpillanatokat hasít ki Nash életéből: kávéházi kvaterkázás a villámháborúra számító londoni okosokkal, magányos séta a mélyzöld lápvidéken, frusztrációk a fiúiskolában. Majd elmosódik, szétmállik a finomvonalas rajzokkal, papírkivágásos játékokkal megoldott óvilág, és marad a sötét, sáros, hullabűzös csatatér. A vastagon festett háborús iszonyat úgy terpeszkedik el a nagy alakú dupla oldalakon, mint Nash és a többi szerencsétlen kiskatona elméjén – hazatérve sem lehet másra gondolni, az az íz, az a szag halálig kísért. Gyengébb munkáiban McKean hajlamos tapicskolni a fekete giccsben, és most is közel kerül hozzá, de egy pillanatra sem szédül bele. Nash érzékeny monológjai, jegyzetei ellenpontozzák a látványt, amely túlzás nélkül szemkápráztató, McKean stílusgazdagságának, lehengerlő vizuális műveltségének maradandó dokumentuma.
Dark Horse Books, 2016, 120 oldal
