Szerzője, a hatvanas éveiben járó, elismert orvos-botanikus, Nicolás Monardes ekkorra már számos traktátust közzétett az érvágásról, a citrusfélékről vagy épp a jég helyes használatáról (!), 1569–1571-ben megjelent kétkötetes művében ugyanakkor keresztezte két hivatását, és azoknak a növényféléknek a gyógyászati felhasználásáról értekezett, amelyeket az Újvilágból hozott, s amelyeket azután nagyrészt a saját kertjében termesztett. A dohánytörténészek a második rész megjelenését egyfajta mérföldkőnek tekintik: Monardes volt ugyanis az első, aki nem csupán gyógyhatású készítményként, de egyenesen az orvoslás Szent Gráljaként mutatta be a dohányt, amely a fogfájástól a rákig (!) mindent gyógyít. Mivel ekkoriban a Galénosz- és a Paracelsus-iskola hívei egy emberként kutattak az univerzális gyógyszer, a panacea után, a korabeli orvostudomány pedig jobban hitt az ezeréves humorálpatológiában, mint a boncolásban, Monardes műve Európa-szerte gyorsan népszerű lett: ha a dohány nem is volt jó mindenre, ért annyit, mint egy érvágás.
Már elsőre is jóleső trollkodásnak tűnik megmutatni, hogy a tudomány és művészet fénykorának gondolt reneszánsz idején milyen orbitális baromságok számíthattak a szellemi és társadalmi elit vállveregetésére, de ha valaki mindezt korabeli műfajban (pikareszk regényben) írja meg, s ráadásul Európa perifériájáról, Bulgáriából dörgöli a centrum orra alá esendőségeit, mint Milen Ruszkov, az már maga a rákendroll.
A Nyakig a természetben koncepciója így több mint sokat ígérő, ráadásul ambíciója nem áll meg ennyinél: narrátora, a portugál Monardes-tanítvány nemcsak a dohány kedvező hatásait illusztrálja a doktorral közös kiszállások szórakoztató leírásaival, de eredeti céljaitól el-eltérve emlékezetes portrét fest a világ akkori ütőeréről, Sevilláról is, a doktor páciensein keresztül pedig a korabeli (és mindenkori) társadalomról is próbál valamit gondolni. Lássuk be, mindez nem kevés, sőt, talán túl sok cél egy történethez, s nem is mindet sikerül ugyanazon a színvonalon megvalósítani. Nagyszerű ötlet például, hogy a regény Sevillája magába olvasztja a városban játszódó híres művek szereplőit, de sokszor nem sikerül őket beleszervesíteni a cselekménybe. Amikor például a regény végén a narrátor előbb Carmennél tölti fel dohánykészleteit, majd Figaro borbélyüzletébe betérve meghallgatja, ahogy az egybemixeli neki a Don Giovanni, a Fidelio és A sevillai borbély cselekményét, az embernek az az érzése támad, hogy a szerző megpróbálta az összes lehetséges intertextust beletuszkolni a könyvbe.
Hasonló a helyzet a korszak hírességeinek szövegbe vonásával: a dohányellenes I. Jakab vagy a mindennap egy színdarabot legyártó Lope de Vega portréja szép szatíra, a hidegrázásának látomásai miatt örvendő Luis del Alcázar atyáé vagy épp Cervantesé (aki némi csúsztatással kerül a képbe, lévén börtönbüntetését kilenc évvel Monardes halála után abszolválta) azonban már kevésbé emlékezetes. Szórakoztató ugyanakkor, ahogy Ruszkov játékba hozza műfaji elődjeit, a Példás elbeszélések pikareszkjeit: Rinconete és Cortadillo mindig kéznél vannak, ha piszkos munkáról van szó, amikor pedig az állandó pénzhiányban szenvedő Cervantes megígéri, hogy beleírja Monardeséket a két kutyáról szóló történetébe, egyikük, Berganza feltűnik a doktor házának kertjében, birodalmi bonyodalmakat okozva.
A legjobb részek mégis alighanem ott keresendők, ahol már a 16. századi elődök is nagyot alkottak: az előkelők, kereskedők és tudósok cicaharcainak vagy épp a város működésének szatirikus leírásában. Az embernek mégis az a benyomása, hogy a könyv többet vállal, mint amit elbír: egy szigorúbb bolgár és magyar szerkesztő sokat tehetett volna azért, hogy a kiváló alapötletből kiváló regény legyen. Előbbi a túlírt vagy öncélú jelenetek megvágásában segíthetett volna, utóbbi pedig Krasztev Péter fordításának pontosításában.
A szőrösszívű kritikust zavarja a személynevek sokszor pontatlan átírása (Monardes legnagyobb riválisa, A sevillai borbélyból ismert Bartolo doktor végig th-val, Jakab király és Kolumbusz néhol Jamesként és Columbusként szerepel, a spanyol nevek ékezetei pedig jórészt hiányoznak). Vagy az utánanézés hiánya (ha már Monardes direktben megidézi a Jelenések könyvét, illik csekkolni, hogy a halál a Szentírás szerint nem „sárgaszínű”, hanem fakó lovon közlekedik, Baltasar del Alcázar egyetlen magyarra fordított verse pedig két kattintással elérhető lett volna Nemes Nagy Ágnes kiváló fordításában).
Az viszont, hogy a 16. századi szereplők néha úgy beszélnek, mint a kiöregedett gengszterrapperek („nyugika” „fuss, tesó”), már a mezei olvasó szemét is bánthatja. A Nyakig a természetben így érdekes és egyedi, de nem kimagasló mű: felkelti a kíváncsiságot Ruszkov iránt, de kidolgozottságában nem ér fel, mondjuk, a referenciájaként emlegetett Eco Baudolinójával – amiért hallatlanul nagy kár.
Fordította: Krasztev Péter. Typotex, 2016, 338 oldal, 3500 Ft
