Bár a történet módfelett szerteágazó – számos szereplő mozog benne, s nem is feltétlenül azok körül forog a világa, akiket a történelmi emlékezet máig a felszínen tart valamelyest –, mégis könnyű dolgod lesz, mert Sausic regényt írt. Ő persze odanyilatkozott, hogy tényregényt, s ezzel nem is szépítette a valóságot: névjegyzék, kronológia, alapos jegyzetapparátus, imponáló tömegű forrásanyag, minden olyasmi megvan e műben, ami kézikönyvként is forgathatóvá teszi. Hogy is esett Benno Ohnesorg meggyilkolása? Ki tette, hogyan tette, mi következett belőle, hogyan reagált rá az igazságszolgáltatás – felütöd, és megtudod. S e kopernikuszi ponttól (vagy még inkább a Mississippi-delta blues zenéjétől) a végnek legvégéig kiderül minden. Ráadásul szinte testközelből, hisz a szerző fog magának két szép madarat, valós figurákat (Bommi Baumannt és Michael Grünhagent), s belebújik a bőrükbe, hogy onnan mesélje el mindazt, ami neki, Sausic Attilának, a decens spéttel (1983-ban) érkező magyar disszidensnek nem sikerülne.
S ez a „nem sikerülne”, ez a lehetetlen küldetés teszi nagy művé A terror sodrát. Nem arról van szó ugyanis, hogy Sausic ne tudhatna mindent a tárgyáról. Ne kutathatott volna ki mindent, ne férkőzhetett volna egész testközelig hozzá, hisz ezt meg is tette (hogy mást ne mondjunk, a híres Bommit szinte családi szálon találta, a Baumann-nal haláláig együtt mozgó Georg von Rauch özvegyét, Illót közeli barátjaként említi egy interjúban), sokkal inkább arról van szó, hogy egy alig is (vagy inkább egyáltalán nem) feloldható ifjúkori dilemma nyomát üti bottal a könyvében. Az ilyes elfoglaltságok pedig halálig tartanak, s nem egy könyv nyomdába küldéséig.
Ha néven akarjuk nevezni e dilemmát, nincs rá egy kulcsmondatunk, holott egyszerű dologról van szó. A létező szocializmus idején baloldalinak lenni Magyarországon eleve istenkísértés volt. Ekként szembesülni a diáklázadásokkal még lehetett egyszerre megmagyarázható, ugyanakkor felemelő is, de a szembesülés a nyugatnémet terrorizmussal már csakis kétségbeejtő lehetett (az volt). Van egy ország (az NSZK), amely kétségbeesett harcot folytat a múltjával, az egyik fele azért, hogy átmentsen ezt-azt belőle, a másik meg azért, hogy a maradékát is felszámolja, s közben teremt valami fogyasztói mennyországot (innen csont nélkül annak látszott), s jönnek a fiataljai, hogy áruházakat robbantsanak, öljenek, gyilkoljanak. Akkor kivel is vagyok én itt Budapesten?
Én, akinek a kelleténél is pontosabb fogalmaim vannak mindenféle állam működéséről. Közelebbről az állami erőszaktételről. S ez az ország, ahova a szerző maga is tart – élethosszigra. S ebben az országban jönnek bizonyos fiatalok, hogy az állam számára kényesen és kényszerrel fenntartott erőszakot fordítsák az állam és bizony a társadalom ellen. Jogos kérdés-e egyáltalán erre a „miért”? Létezik-e a szimpátia az ördöggel? S egyáltalán, kicsoda itt az ördög? Dehogy lehet erre válaszolni. Ugyanakkor meg kell próbálni, mert a válasz nélkül torzó marad az énkép: Sausic tehát simán generációs regényt írt, amely egyáltalán nem zavartatja magát a tényektől. Ismeri és megismerteti őket, együtt él, megbékél és harcol velük (ebben a sorrendben, s még véletlenül sem fordítva: nem a végén békül meg). S innentől már letehetetlenül izgalmas e könyv, e súlyos önismereti dráma.
Nagyon is jó helyre teszik le a kamerájukat a szerző elbeszélő alakmásai, az egyik a Stasinak mesélt három napon át szakadatlan a tapasztalatairól, a másikat meg egyenesen a nyugatnémet titkosszolgálat küldte ki, pontosabban be: egy generáció lelkébe.
Athenaeum, 2020, 486 oldal, 4499 Ft
