És nem is tévednénk nagyot, mert e szép német összetétel megfogalmazója ugyan eredetileg bizonyos Eusebius Trahndorff volt, a szó Wagner 1849-es írásai révén kapcsolódott össze végérvényesen a „jövő műalkotásával”, amelynek néhány prototípusa utóbb ugyancsak a komponista és költő műhelyében nyert alakot.
A most Csobó Péter György válogatásában és imponálóan okos utószavával megjelentetett Wagner-kötet mégis azzal frappírozza az olvasót, hogy a két-három évtizeddel később, 1869 és 1879 között keletkezett művészetelméleti eszmefuttatások szinte tüntetően kerülik ezt a szót, és egyáltalán: kis túlzással a Művészet és forradalom meg az Opera és dráma egész szótárát. Az idősödő Wagner ezekben az írásokban másképpen mondta a magáét: olykor csak más szavakkal, de gyakran érdemben is eltávolodva a saját korábbi tételeitől, még ha ezt a mozgásirányt nem is kötötte közönsége orrára. Pedig mindeközben a nagy, a központi téma változatlan maradt, mint azt a címek is jelzik: Az opera rendeltetéséről; A „zenedráma” elnevezésről; Költészetről és zeneszerzésről; Az operaköltészetről és az operaszerzésről; A zene használata a drámában. Merthogy Wagner pozíciója, érdeklődése vagy épp vélekedése megváltozhatott, de az alkotói-elméletírói élettémája nem.
Ahogyan nem változott a korral lendülete és támadókedve sem, ahogyan erről legékesebben alighanem az 1869-es traktátus, A vezénylésről tanúskodhat, olykor egészen feszélyezően. A kötetben ugyanis az említett írások, valamint a Liszt szimfonikus költeményeit felmagasztaló 1857-es, levél formájú elemzés mellett ez a csípős és olyannyira nagy hatású szöveg is ott szerepel. Erről a (Fejérvári Boldizsár társaságában) fordítóként is közreműködő Csobó utószava helytállóan állapítja meg, hogy „egy sajátos műfaj alapítómanifesztuma ez, amely nem a vezénylés technikai útmutatója, mint inkább sajátos zenei hermeneutika, amely […] arra akarja megtanítani olvasóját, hogy a »helyes« előadáshoz szükséges ismeret miként olvasható ki magából a zenei textusból”. Csakhogy miközben Wagner nagy ívűen áttekintette a német vezényléstörténet nemzedékeit, még futtában is érdemesnek tartotta kitérni „korunk zenebankárjai”-ra. S bizony Mendelssohnt is besorozta azon átmeneti szerepű urak közé, akik a „bennszülött kapellmeisterek” helyét átvéve „a német művészeteszménnyel – és végtére is mégiscsak egyedül erre törekszik minden, ami nemes – nem igazán tudnak mit kezdeni, mert természetük mélyén idegenkednek tőle”. Mert hát, mi tagadás, Wagner kínos módon ezt a bárgyú témát sem igen tudta vagy akarta elengedni. Legfeljebb időről időre másképp mondta (majdnem) ugyanazt.
Rózsavölgyi és Társa, 2020, 264 oldal, 3590 Ft
