Dosztojevszkij számos klasszikus regényalakot hívott életre, ő maga azonban egy jelentéktelennek tűnő, meglehetősen kellemetlen, mi több, undorító figurájára volt a legbüszkébb. A Feljegyzések az egérlyukból című, 1864-ben megjelent kisregény odúlakónak nevezett hőséről van szó. „Az odúlakó az orosz világ legfontosabb karaktere” – ezt írta róla naplójába Dosztojevszkij. A két részre osztott kisregény első fele hosszú és szövevényes gondolatfolyam, belső monológ, melyben az odúlakó kifejti a modernitást, a társadalmi haladást elutasító nézeteit. Dosztojevszkijnek ez a műve (is) a tudományos materializmussal és az utópista szocializmussal folytatott vitáinak a sodrában keletkezett. A regény sok tekintetben a forradalmár demokrata Csernisevszkij Mi a teendő? című, egy évvel korábbi, híres könyvével (Lenin későbbi kedvenc olvasmányával) polemizál. A Feljegyzések az egérlyukból főhőse − az „odúlakó” – szarkasztikus hangnemben filozofál a liberalizmusról és a szocializmusról. Ebben sokan Dosztojevszkij saját gondolatait vélik felfedezni. Az író ekkorra már megtagadta korábbi progresszív-szocialista nézeteit, melyekért csaknem életével fizetett, megtért pravoszláv gyökereihez, és a nyugati individualizmus, racionalizmus és materializmus ádáz ellenségévé lett.
| ||
A többség tragikus rútsága
Az odúlakónak beilleszkedési zavarai vannak, következésképp nem is akar beépülni a társadalomba. Az igazi, normális, „természetes és cselekvő emberek” végtelenül irritálják, egyszerre gyűlöli és irigyli őket: „Én annyira irigylem az ilyen embert, hogy belesárgulok.” Egy kardcsörtető, vidám katonatiszt különösképp idegesíti. Végül elszánja magát arra, hogy „bosszút áll”, és nem tér ki előle a főutcán. Tervét csak hosszú kísérletezés után sikerül véghezvinnie. Összekoccannak, ám a tiszt egy pillantásra sem méltatja, észre sem veszi. „Természetesen én kaptam az erősebb lökést; ő volt az erősebb, de nem ez volt a fontos. Az volt a fontos, hogy elértem a célomat, megőriztem méltóságomat, egyetlen lépést se engedtem, és nyilvánosan, társadalmilag egyenrangú félként viselkedtem vele. Úgy mentem haza, mint aki teljes mértékben bosszút állt mindenért” – kiáltja. A tiszt természetesen még a létezéséről sem tud, nem is tudhat. Máskor pénzt kér kölcsön egyik vélt ellenségétől abban a biztos tudatban, hogy az úgysem fog adni neki. Amikor mégis megkapja az összeget, halálosan megsértődik.
Az odúlakó nem az író vallási-filozófiai nézeteinek szócsöve. Dosztojevszkij zsenialitása sok egyéb közt abban áll, hogy összetett művészi eljárások révén, a regény szövetén átszűrve engedi csak érvényesülni hősének világfelfogását. A Feljegyzések az egérlyukból odúlakója izgalmasan korszerű figura. Figyelemre méltó aktualitása persze nem annyira retrográd nézeteiben, hanem különös karakterében rejlik. Az odúlakóról szólva Dosztojevszkij ezt írta jegyzetfüzetébe: „Büszke vagyok arra, hogy elsőnek láttattam meg az igazi orosz többséget és elsőnek tártam fel ijesztő rútságát, tragikus voltát. A tragédia az ijesztő rútság tudatosításában rejlik.” Ahhoz, hogy megértsük, mi motiválja az odúlakó ártó szándékát, nem elég azt vizsgálni, hogy mit mond, hanem arra is figyelni kell, hogyan beszél. Ezen túl azt is mérlegre kell tenni, hogy a hős szavai milyen viszonyban vannak tetteivel. Mihail Bahtyinnal (Dosztojevszkij talán legkiválóbb értelmezőjével) szólva elmondható, hogy a regény „szava” (oroszul szlovo, ami itt leginkább beszédmódot jelent) nem esik egybe a hős szavával. Dosztojevszkij polifonikus regényeiben jól elkülönülnek a szerző, a regény és a hős szólamai. Az odúlakóként leírt fiktív regényhős nem emelhető ki az irodalom, a regény világából, még akkor sem, ha egyes szólamai feltűnően harmonizálnak Dosztojevszkij saját nézeteivel. Az odúlakó filozofálásának elfogadása vagy elutasítása még nem jelenti a regény üzenetének megértését, mivel az odúlakónak nincs a regény világától független filozófiája. Mindenképp tekintetbe kell tehát venni, hogy az a hős, aki mély megvetéssel beszél a felvilágosodásról, Kantról, a liberalizmusról, a társadalmi haladásról, a szociáldarwinizmusról és más effélékről − ijesztően rút, visszataszító alak.
Az odúlakó nem sokra tartja a műveltséget, joggal érzi úgy, hogy Oroszországban a tudás nemhogy nem hatalom, de egyenesen kárára van az embernek. Pontosan látja, hogy ebben az országban egy tiszti vállrojt, egy kisebb örökség, egy csekélyke földbirtok vagy akár egy nyomorúságos hivatalnoki állás is messze többet ér, mint az iskolázottság. A beszorítottság és tehetetlenség érzését sorstragédiaként éli meg. Mivel nem tud és nem is akar változtatni helyzetén, szép lassan úrrá lesz rajta az üldözési mánia. „Az odúlakó gondolata úgy bontakozik ki és épül fel, mint a világrend által személyesen megsértett ember gondolata, aki személyes megaláztatásként éli át ezt a vak szükségszerűséget” – mondja Mihail Bahtyin. Féltékeny gyűlölettel tekint minden hétköznapi emberre, azokra, akik így-úgy, de képesek megtalálni a helyüket a társadalomban. Egyetlen elsöprő érzés keríti hatalmába: a „normális emberek” iránti bosszúvágy. Ám nem lát lehetőséget az igazságos elégtételre. „Én azonban nem látok itt igazságosságot, erényt sem találok semmilyet, következésképpen, ha bosszút állok, csak rosszindulatból teszem” – mondja. De még saját rosszindulatával sem képes azonosulni. „Csak nézem: dühöm tárgya légneművé válik, az észokok elpárolognak, a vétkest nem találom sehol, a sértés immár nem sértés, hanem fátum.” És valóban, a külvilág még a létezéséről sem hajlandó tudomást venni. Föld alá szorult egérként egy nyomorult odúban tengődik, miközben sértettségérzéséből és haragjából komplex világmagyarázatot épít fel magának: „És a mi megbántott, megvert, kinevetett egerünk abban az undok, büdös lyukban apránként nyakig belemerül a hideg, epés és − ami a legfontosabb − örökké tartó haragba.”
A harag dialektikája
Dosztojevszkij odúlakójában nem nehéz felismerni a 19. századi orosz irodalom egyik alaptípusát, a „felesleges embert”. Ez a nagyra hivatott, ám cselekvésképtelen, romantikus regényhős Puskin, Turgenyev és mások műveiben – minden cinizmusa és nihilizmusa ellenére − mégiscsak olyan hős marad, akivel együtt tudunk érezni. Az odúlakó személyében viszont ez a hős antihőssé – Dosztojevszkij szavaival szólva „a kicsinyes önérzet képviselőjévé” − változik, aki jellemében egy másik orosz irodalmi típushoz, a kisemberhez hasonul. Olyan ez, mintha Gogol Köpönyegének hivatalnok főszereplője, Akakij Akakijevics hirtelen Jevgenyij Anyeginnek (szívtipró dandynek) képzelné magát. Ez pedig nyilvánvaló tudathasadás. Nem véletlen, hogy az odúlakó egyes szólamai kísértetiesen emlékeztetnek az Egy őrült naplójának beszédmódjára.
Az odúlakó állandó párbeszédet folytat önmagával és a világgal. A Dosztojevszkij által ebben a könyvben létrehozott sajátosan új dialógusforma belső logikája élesen különbözik a szókratikus dialógusok érvelésmódjától. Az odúlakó beszédmódját a matematikai logika dühödt tagadása, a racionalizmus gyomorból jövő elutasítása vezérli. Ezt a tagadást azonban hiba lenne az író üzeneteként értelmezni. Nem az író, nem is a regény, hanem az antihős, az odúlakó „egér” az, aki szembemegy a dialektika hagyományával. Dosztojevszkijjel szólva: „lássuk most ezt az egeret – működésben”. A „normális ember” azért vitatkozik, hogy partnerét hozzásegítse az igazság felismeréséhez. Egyetlen játékszabályhoz ragaszkodik csak, az ellentmondás-mentesség elvéhez. Ez az elv az, amit az odúlakó „egér” következetesen mellőz. Ha elfogadná a dialektikus alapelveket, az is kiderülhetne, hogy netalán téved. Ez azonban az odúlakó világában elképzelhetetlen, mert ott mindig neki van igaza. Hogy így legyen, ki kell iktatnia az ellentmondás-mentesség elvét. „Állandóan tudatában voltam, hogy sok-sok… ellentétes elem él bennem” – mondja az „egér”, és hagyja, hogy nyüzsögjenek az ellentmondások és a képtelenségek.
Nincs szüksége vitapartnerre. Ő mondja meg, mit gondol ellenfele, akit szívből gyűlöl. Azzal biztosítja győzelmét a számára tökéletesen idegen világ felett, hogy mellőzve minden ellenvéleményt, ellenérvet, úgy irányítja a beszéd menetét (amely immár nem más, mint belső monológ), hogy mindig az övé legyen az utolsó szó. „A kétszer kettő négy mégiscsak nagyon kiállhatatlan dolog. A kétszer kettő négy énszerintem pimaszság, kérem. A kétszer kettő négy olyan, mint egy nyegle ficsúr, aki kezét csípőre téve az utunkba áll és köpköd. Elismerem, hogy a kétszer kettő négy nagyszerű valami; de ha már mindent dicsérünk − hát néha a kétszer kettő öt is nagyon kedves kis dolog” – ekként fortyog magában.
A Feljegyzések az egérlyukból tényleg rendkívül aktuális könyv. Az odúlakóknak áll ma a világ. Az „egér” összeszedte a bátorságát, előbújt a lyukból, úrrá lett félelmein, és nyilvánosan szót kért magának. Tanúi vagyunk annak, hogy ellentmondást nem tűrő, kicsinyes és visszataszító beszédmódja egyre inkább vezérszólammá válik Ázsiában, Európában és immár Amerikában is. Frusztrált, paranoid odúlakók ragadják magukhoz a szót és a hatalmat mindenfelé, és fennen hirdetik, hogy az igazságnak immár nincsenek kritériumai. Bármilyen nyilvánvaló képtelenség igaz lehet, ha elég dühösen és hangosan mondják, és elég sokan vannak, akik igaznak akarják tudni. Dosztojevszkij odúlakója valóban korunk hősévé lett.
