Heves vitát kavart egy éve, hogy a semmiből előlépett az állami tulajdonú Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., és bejelentette, hogy irodalmi tehetséggondozó programot indít – méghozzá az irodalmi színtéren csillagászatinak számító támogatással.
Kíváncsiak voltunk, hogy a gesztusokon és az aláírásokon túl mit gondolnak az irodalmi élet szereplői erről az állami íróakadémiáról, az ellenállás módozatairól és az állami támogatás nélküli élet esélyeiről. Ezért körkérdést küldtünk a tiltakozó petíció aláírói és a KMTG oktatói, mentorai közül sokaknak, az alábbi szöveggel. Az első rész, valamint a vita előzményei itt, a második rész itt, a harmadik pedig itt olvasható.
A KMTG oktatói közül senki nem válaszolt. Orbán János Dénes január elején annyit írt lapunknak: „Nem kívánok részt venni ebben a polémiában.” Aztán a kormánypárti sajtónak azért nyilatkozott, lásd a közmédia és az Origo interjúját.
Kérdéseink:
1. Újra vita folyik a sajtóban és a közösségi fórumokon a Kárpát-medencei Tehetséggondozó
Nonprofit Kft. (KMTG) körül. Ön személy szerint problémásnak tartja a KMTG működését, a
nekik juttatott szokatlanul magas állami támogatás összegeit és odaítélésének módját? Miért, illetve miért nem?
2. Ha sokakhoz hasonlóan ön is úgy látja, hogy az államilag kiemelten támogatott
szervezetek, mint az MMA vagy a KMTG, veszélyeztetik az irodalmi élet egyensúlyát, anyagi forrásait vagy morális tartását, akkor mit tart jó reakciónak erre a helyzetre az írók és
szervezeteik részéről?
3. Ön szerint ki lehet váltani (ha nem is teljesen, de legalább nagy részben) az állami támogatások rendszerét magánmecenatúrával, piaci bevételekkel?
Gaborják Ádám, a József Attila Kör (JAK) elnöke
| ||
1. Igen, meglehetősen problémásnak tartom mind az összegét, mind a módját. Egyrészt az aránytalanságok miatt. Már az első összeg (150 millió forint) felfoghatatlan volt, a legutóbbi (400 millió forint) viszont már meghaladja mind az írószervezetek mintegy 3 éves forrásait, mind az NKA hasonló programokra szánt, az irodalmi szféra egészére kiírt összeget is, ráadásul ez majdnem annyi, mint amit a nagy hagyománnyal rendelkező, szintén komoly működési deficitekkel dolgozó irodalmi folyóiratoknak 3 évre szánnak. Ez abszurd. A KMTG létrejötte eleve felesleges, szakmai érv nem volt mellette, hiszen számos más intézmény, szervezet évtizedek óta látja el ezeket a célfeladatokat jóval kevesebb összegből. Ráadásul miközben az egyik vonalon egy ember és annak kollégái, barátai hatalmas pénzeket kapnak, a másik oldalon komoly irodalmi műhelyek szűntek meg vagy kerültek a működésképtelenség szélére a forráshiány miatt, s ez számos embernek a megélhetését is komolyan érintette. Ha már a kormány ekkora összeget szánt az irodalomra, akkor annak már eleve meg lett volna az „üres helye” akár az NKA irodalmi kollégiumánál, akár az alkotói ösztöndíjakra, akár a műfordításra szánt, erősen hiányos keretekben. Ekkora összeggel stabilitást lehetne elérni bizonyos területeken. Ez a monopolhelyzet gyakorlatilag rövid és hosszú távon egyaránt ellehetetlenítheti a többi kezdeményezést.
Másrészt az átláthatatlanság miatt. És ez az igény egyenesen következik az előzőből. A KMTG a közpénzek átláthatatlan felosztásának tökéletes mintapéldánya. Az alapítás, valamint az alattomos, év végi „jutalomként” kiosztásra került támogatások csak tovább erősítették a kijárásos rendszert és az „urambátyám” típusú megoldásokat. Közben az elmúlt évben az sem derült ki, valójában mire is költötték, illetve tervezik költeni ezeket a pénzeket a néhány látszatprogramon, -könyvön túl. Transzparenciából tehát elégtelenre vizsgázott a szervezet. Szinte semmit nem tudunk a valós működésről, s amit tudunk, az is mindig gyanús és izzadságszagú. S látható módon ez sem a vezetőséget, sem a mentorokat, oktatókat – végső soron a kollégáinkat – ez egyáltalán nem zavarja, ami elég ijesztő.
Arról nem is beszélve, hogy személy szerint a hideg kiráz az állami alapítású TÖMEGÍR-iskolától és a vezetője által kommunikált, humorosnak vélt, rendkívül maradi pedagógiai elvektől.
Persze teljesen felesleges itt most a KMTG problémáján merengenem, miközben 52 millió forint ment el az Erzsébet utalványok külföldi postázására, 600 millió Borovszky Samu könyvsorozatának teljesen felesleges újrakiadására, 3 milliárd a topolyai futballakadémiára, 4 milliárd az MMA székházára, és még hosszan sorolhatnánk. És éppen csak szemezgettem az elmúlt egy hónapból.
2. Nehéz megválaszolni, hogy mi a jó reakció, hiszen egyelőre nem született megoldás. Ez már eleve a sokadik olyan határ, amikor szerintem minden szereplőnek fel kell tennie a kérdést, asszisztál-e ehhez vagy sem. Az biztos, hogy félelemből, anyagi érdekből semmilyen rendszert nem érdemes működtetni.
Úgy tűnik, a korábbi hagyományos, eddig alkalmazott formulák (pl. nyílt levél) mára szinte teljesen hatástalanok, s inkább gesztusértékűek. A JAK vezetőségében is ezért próbáltunk más stratégiát választani, amikor 400 forintot utaltunk át a KMTG-nek, hogy ezzel is felhívjuk a figyelmet erre a problémára. Most azonban mintha megindult volna egy pozitív folyamat az alkotók részéről. Nagyon fontosnak tartom, hogy különböző közösségi kezdeményezések (irodalmi műhelyek, tüntetések) keltek életre, de még inkább, hogy létrejött Ijjas Tamás ötlete nyomán a kortárs írókból, költőkből, kritikusokból és fordítókból álló Független Mentorhálózat, ráadásul egy alulról jövő civil kezdeményezés hatására. Ez pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. A szerveződés azt is jelzi, elértünk egy olyan mélységet az irodalmi életben is, ahonnan sokan inkább visszafordulnának, s egy átláthatóbb, szakmai alapokon nyugvó légkört kívánnak maguknak. Ez egy adott közösség önfelismeréséről és önrendelkezéséről is szól. Jó látni (és persze átélni), hogy a kezükbe vették az irányítást, képesek érvényes válaszokat megfogalmazni, s proaktívan viszonyulni a helyzethez. Remélem, hogy kitart majd a lendület, s újabb ötleteknek tud energiát adni, hiszen egyértelműen ezek jelenthetik a kivezető utat. A szervezetek ebben támogatni, segíteni tudják a szerzőket és az eseményeket, valamint szakmai hátteret, keretet biztosítani egy másfajta rendszer kialakításához.
3. Nem, a hazai kulturális-gazdasági színtéren biztosan nem tudja kiváltani. Nincs megfelelő háttér, s ez még az olyan nagyobb, dinamikusabb rendszerekben sem így működik, mint Németország, Finnország vagy Norvégia. Segíteni viszont annál inkább tudja. Nagyon fontos lenne, hogy minél többen ismerjék fel az ebben rejlő lehetőségeket, s hogy kisebb adományokkal, támogatásokkal is nagy lépéseket lehet tenni. Vannak már jó példák (l. Margó-díj és -fesztivál, Aegon-díj, JAKkendő-díj), amiket lehetne követni. A magánmecenatúra és a piaci bevételek viszont csak stabil háttérre épülhetnek, ezt pedig az államnak kellene biztosítania. A stabilitás igénye kizárja az olyan aránytalanságokat, mint a KMTG, így joggal teheti fel bárki a kérdést, mégis mire mennek el a közpénzek.
Az irodalom tehát hosszú távú befektetés lehet a kultúrába, különösen igaz ez a fiatal alkotók és tehetségek támogatására, ezért még inkább fontos, hogy legyenek támogatói. De még a nem állami támogatások sem nélkülözhetik az átlátható pénzügyi folyamatokat és a megfelelő szakmai alapokat. Az irodalom persze soha nem fog százezres csápoló-hullámzó tömegeket megmozgatni, s nem is ez a feladata. Ennek elfogadásához persze az is kell, hogy a kultúrára se úgy tekintsünk, mint kevesek kiváltságára, „szórakozására”, hanem mint a mindennapi életünk és gyakorlataink szerves részére. Ennek a váltásnak az irodalmi életben ugyanúgy el kell majd érkeznie.
Attól tartok, amíg ez egy reménytelen élet-halál harc, addig minden más is távol marad.
