Ilyen figura Daniel Kehlmann új kötetének címszereplője, Tyll Ulenspiegel (más forrásokban Till Eulenspiegel néven találkozhat vele az olvasó), aki először 16. századi német mesékben jelent meg. A Tyll című regény az ő életéhez kapcsolódó legendákat szövi zavarba ejtően gazdag fikcióvá, nyolc fejezetben. Az epizódok nem kronologikusan, hanem koncentrikusan követik egymást. Tyll mindegyikben előkerül, a mellette álló alakok azonban – akárcsak egy középkori misztériumjátékban – folyamatosan cserélődnek.
A regényben több helyen tematizálódik, hogy a korabeli norma szerint mindenkinek ott kell meghalnia, ahol született. Aki kóborlásra adja a fejét – mint afféle középkori flâneur –, azt nem védi törvény. A vándorkereskedők, énekesek, mutatványosok és bohócok magukra vannak utalva. „Aki kirabolja vagy meggyilkolja őket, azt nem üldözik. Ez a szabadság ára.” Kehlmann a véráztatta, feudális, vallásháborúktól sújtott német vidéket telezsúfolja furcsa lényekkel, különc alakokkal és narratív csapdákkal. Sehol nincs még a Michel Foucault által klasszikus rendnek nevezett nyugati taxonómia: a helyi vidékeken manók, tündérek, boszorkányok és szellemek, a mesékben előkerülő egzotikus Keleten pedig jádetornyok, tevék, griffmadarak és beszélő kígyók leselkednek a szereplőkre és az olvasóra. Mindez azonban nem öncélú: a Tyll világa ma is aktuális kérdéseket vet fel életörömről, menekülésről, szabadságvágyról, és az őrület relativitásáról. Az álarc, a kószálás és a rejtőzködés jelentik a Tyll narratív csomópontjait. Kehlmann korábbi regényei, A világ fölmérése és az F is a tudomány paradigmatikusságát, az egyén és a tömeg viszonyát, a kiemelkedés és a középszerűség konfliktusát, a világmagyarázat lehetetlenségét járták körül. Ezek a tréfás, ugyanakkor szánalmas történetek egyszerre mutatják meg a rendszertan szükségességét és nevetségességét. „Ha egy magadféle tud beszélni, és az ostoba király is folyton beszél, miért ne beszélhetne egy szamár is?”
Ebben a szövegvilágban a nyelvről, a képről, a művészetről vagy akár a kognitív képességekről alkotott tudásaink mind megkérdőjeleződnek. Fikció és valóság összekeveredik, hogy aztán – újabb korabeli példával élve – a Las Meninas szemlélőjéhez hasonlóan ne lehessünk biztosak abban, hogy ki festi a képet, és ki csupán nézi a festés folyamatát. Felidézi, de meg is haladja Mihail Bahtyin híres elméletét a középkori karneválok és a népi nevetés világszemléletéről: már nemcsak annyira nevetséges, hogy félelmetes, hanem félelmetessége is nevetséges.
Nehéz Daniel Kehlmann új regényéről úgy írni, hogy ne ütközzünk irodalomelméleti közhelyekbe valóságról és fikcióról, önéletrajzról, és az elbeszélés különféle technikai bravúrjairól. A Tyll felmondja az ezredforduló óta divatos posztmodern-paródia minden passzusát, miközben azt állítja, hogy a szöveg bizonyos értelemben mindig csaláson alapul, a valóság érzékelése pedig szubjektív. Felidézi Vladimir Nabokov utolsó befejezett regényét, a Nézd a harlekint! is. Az önéletrajz-paródiaként értelmezhető szövegvilágban a szavak és a fák ugyanúgy a harlekinek őrzői, mint a viccek és az emberek, miközben a bohócok egy új világ kitalálásának eszközeivé válnak. A Tyll is káprázatos színekben pompázik, a trükkös csapdák pedig csak fokozzák a bűvészmutatvány sikerességét – talán nem kell felhívni a figyelmet arra, hogy a főszereplő vezetéknevében benne van a „spiegel”, ami németül tükröt jelent. A fikció képes arra, hogy a látszólag történeti példázaton keresztül arról beszéljen, hogy hiába a Felvilágosodás rendszertana, hiába a modernitás minden laboratóriuma, a világ ma is különféle valóságok keveréke. Mindenki a középszerűség, a halál, a kásaevés elől menekül. Itt járnak köztünk a Tyll hősei: bohócok, szeretők, kóborlók és boszorkányok.
A Tyll nemcsak annak szól, akit érdekelnek a középkori német mesék vagy akár a harmincéves háború története, hanem mindenkinek, aki hajlandó megkérdőjelezni jelenlegi világunkról alkotott tudását. Ez a világ ugyanis – a mostani – tökéletesen alkalmas arra, hogy el akarjuk engedni, ez a regény pedig éppen erre ad lehetőséget és reményt. Választást nyerni ezzel ugyan nem lehet, de mégis jólesik olvasni, ha valaki képes távolról, intellektuális iróniával tekinteni az őt körülvevő törvényszerűségekre, és ez a madártávlat annak beismerése is, hogy az igazságunk viszonylagos. Tyll azt állítja, hogy a teljesség titka nem a pontosság, hanem a szépség, nem a normalitás, hanem a bolondság. Szükség van az ilyen testamentumokra.
Fordította: Fodor Zsuzsa. Magvető, 2018, 420 oldal, 4999 Ft
