Dylan Thomas önéletrajzi vonatkozású novellafüzére, Az író arcképe kölyökkutya korából (amelynek szerkezeti alapjául James Joyce Dublini emberek című könyve szolgált) 1940-ben jelent meg, a magyar olvasók pedig 1959-ben vehették kézbe először, Gergely Ágnes tolmácsolásában. Idén az Európa Könyvkiadó újra megjelentette a művet, a zsebkönyv formátumú korábbi kiadások után végre méltó köntösben. A kötet homlokterében a gyerekkor és a pályakezdés időszaka áll. Mindezt álomképekkel jócskán megtűzdelt, kagylószerűen zárt, lírai szövegek formájában írta meg Thomas.
A híres Esterházy-bonmot szerint a magyar ember zavarba jön egy rendesen megterített asztaltól; Dylan Thomas novellafüzére kísértetiesen hasonlít egy bőséges és kifogástalanul megterített asztalhoz. A könyvben ugyanis - zavarba ejtően - a helyére kerül minden. A történetekben valóság és álom egybeolvad, s ezáltal keletkezik egy új, ám annál hitelesebb valóság. Dylan Thomast olvasni: ínyencvacsora. A teltségérzést - paradox módon - nagyban elősegíti a novellák stílusa is: látszólag könnyű kézzel írt darabokat olvasunk, ám ez a könnyűkezűség valójában csak látszat, a mondatok és a történetek ugyanis tökéletesen formáltak; egyetlen gramm fölösleg sincs Thomas szövegein, maguk a képek és a helyzetek viszont - külső vázuk mögött - olyan sűrűk és érzelemmel telítettek, hogy akár egy-egy versként is olvashatók. Az író arcképe... gyakori megtorpanásokra készteti az olvasót, ez azonban nem hiba. A novellák egyszerűen csak "időt kérnek" - nem a megértéshez, hanem érzelmi töltetük kiteljesedéséhez.
Dylan Thomas prózája kétségkívül költői próza. A pergő párbeszédek mellett a legerősebb oldala a leírás: tárgyaké, napszakoké, tájaké. A következő szövegrész például egy olyan jelenetnél olvasható, amelyben a gyerek Thomas négy kártyázót les meg az ablakból. "Hirtelen tört az utcácskára a teljes sötétség, a falak összébb szorultak, és leguggoltak a háztetők. Amint itt bámészkodtam az idegen város sötét utcácskájában, óriásnak tűnt a füstös képű férfi, akit kalitkájában felhők öveznek, s a kopasz öregember havas fekete púppá korcsosult; és a sarokból fehér kezek ugrottak elő, láthatatlan kártyákkal."
Thomas képei és történetei örökre beleégnek az olvasó fejébe. Felejthetetlen például a nagypapa története, aki elindul Llangadockba, hogy eltemessék. "Nincs értelme ott feküdni holtan Llanstephanben. Llangadockban csoda kényelmes a föld; lehet rugdalózni, anélkül, hogy az ember lába a tengerbe lógna." Végül azzal csábítják haza az öregembert, hogy "erős sör lesz uzsonnára". De olvashatunk még szerelmi árulásokról, ambíciókról, kamaszkori kóborlásokról, sérelmekről és győzelmekről.
Az író arcképében egyszerre van jelen a naiv gyermeki világ (az Aranykor) és annak érett értelmezése. Ez a furcsa kettősség, a tartalmi szólam és az elbeszélői szólam kettőssége adja Thomas novelláinak fő drámai erejét. A gyermeki látásmód is hiteles, mögötte viszont ott húzódnak az élettapasztalat sötét vonulatai. Ez ugyanolyan kettős fénytörésbe állítja Thomas novelláit, mint az álmok és a valóság világának ütköztetése.
Visszatérvén a terített asztal hasonlathoz: ha maga a mű lakoma, akkor a fordítás hozzá a bor. Nem tudom, mikor üt vissza a magyar irodalomra, hogy manapság már a művek többségét nem írók fordítják. Rengeteg hideg, jellegtelen szöveg sorakozik a kiadók polcain, ám ez nem feltétlenül írható az eredeti könyvek számlájára. Az Amerre a Tawe folyik című Thomas-novellában hőseink "lőrét" isznak. Ez a fordítás viszont nem lőre, hanem komoly és testes vörösbor. A jelentős költő, Gergely Ágnes fordítása tökéletes: minden egyes árnyalatra, ritmusra ügyelt, a versbetétekről nem is beszélve. Nagy mű jelent meg újra magyarul, nagy fordításban.
Európa Könyvkiadó, 2008, 196 oldal, 2500 Ft
