narancs.hu: Te köztudottan a szépirodalomhoz kötődsz, elbeszéléseket, kritikákat írsz (utóbbit olykor a Narancsba is). Miért kezdett el érdekelni a fotográfia, s annak kapcsolata az irodalommal?
Kiss Noémi: Igazából ez az egész fotókönyvdolog nem Magyarországon fogott meg, mert itt sajnos keveset adtak ki, igaz, most már egyre többet és egyre szebbeket lehet kézbe venni. Németországban az egyetemen – még Konstanzban, tíz évvel ezelőtt – volt egy szeminárium, ahol foglalkoztunk fotográfiával, írókkal és antropológusokkal, akik fényképekkel beszélnek el történeteket. Georg Imdahlt, Max Imdahl művészettörténész fiát is ott ismertem meg, ő tartott féléveket, amikor elmentünk múzeumokba, megnéztünk fotós dolgokat. Érdekelt, miben különbözik egy privát fotós történet egy írói vagy önéletírói munkától. Aztán két szálon futott a dolog, mert pont akkoriban jelent meg Nádas Péter két jelentős könyve, a Valamennyi fény, illetve később a Saját halál, sőt egyik könyv sem Magyarországon jelent meg először, hanem Németországban. Felkérésre elkezdtem írni ezekről a könyvekről.
narancs.hu: A legtöbb tanulmányban említed Nádas vonatkozó könyveit. Miért tartod ennyire fontosnak ezt a két művet?
Fotó: Németh Dániel
KN: Irodalmilag a Saját halál érdekesebb, mert a Valamennyi fény egy önéletrajzi rekonstrukció, Nádas fotós munkáit és a családi archívumából kiszemezgetett fotókat gyűjti össze. Viszont a Saját halálban borzasztó érdekes, hogy milyen metaforikus viszonyban van a fotográfia a szöveggel. Tehát nem illusztratív – a képekkel az író nem illusztrálja a halált, hanem keres hozzá egy másik elbeszélési módot, a fotográfiát: háromszázhatvanötször lefényképezte a saját kertjében lévő vadkörtefát. Ezt nagyon szépnek és eredetinek találtam, ahogy a fotó illeszkedik a szöveghez. Dramatikus, megrázó. Egy új nyelvet talál a konvencionális irodalmi nyelv mellé. Ez nagy szó szerintem, és előre is vetíti az irodalom jövőjét. A szövegek régóta küzdenek, konkurálnak a képekkel. Nádas tulajdonképpen fogalmakat próbált meg leírni, képeskönyvében az élet és a halál közötti utat próbálja ábrázolni a saját tapasztalatán keresztül, és a fotográfiát nagyon ügyesen beemelte, absztrakt fogalmi fotográfiává változtatta, ami teljesen kiemeli a fotográfiát az alkalmazott műfajból. Ugyanakkor Nádas meg is próbálja felemelni a fotográfiát erre a nem hétköznapi, metafizikus szintre, szép kísérletet tesz. Ebből a szempontból még Bartis Attila A csöndet úgy című új könyve érdekes, ami szintén hasonló dolgot visz véghez: a fotográfiát mint művészetet is körbejárja, tehát nemcsak egy önéletrajzírás helyett készít képeket az író, hanem magára a fotográfiára is rákérdez, hogy micsoda, mit ábrázol, tudom-e az Istent, a halált ábrázolni.
narancs.hu: Szintén sokszor felbukkan a szövegekben Roland Barthes Világoskamra című fotóelméleti esszékötete.
KN: Barthes is író, és fényképeket ad közre. Az is egy jó fotókönyv. Barthes tudott egy olyan könyvet írni a fotográfiáról, hogy közben privát történetet mesél, a saját édesanyjának a történetét és a megtalált fényképeit. Felteszi a kérdést, hogy mi köze a halálnak és a fényképezésnek egymáshoz. Meghal az anyám, előveszek egy dobozt tele fényképpel, és ez miért hat rám ilyen erősen, egy ennyire primer dolog, egy fekete-fehér árnyékos, szürke kép, amin alig látszik valami. Közben jól meghatódom, sírok. Ő erre egy fenomenológiai magyarázatot ad: nyilván olyan intenzív privát és intim viszonyba kerülök a képpel, ami bennem ilyen érzéseket indít el. De csak azok a képek, amikben megvan a punktum, ez az úgynevezett szúrás, ami mindenkinek más lehet. Viszont a személyes érintettség nagyon erős katarzist tud okozni, ugyanolyan művészeti élményt, mint mikor egy festményt nézünk vagy egy irodalmi szöveget olvasunk.
narancs.hu: Az általad használt fényképkönyv vagy fotókönyv fogalma pontosan mit jelent?
KN: Ez egy csúszkáló fogalom, mert nincs konkrétan definiálva. Én azt neveztem fényképkönyvnek, ahol szöveg és kép valamilyen narratív viszonyban van egymással. Nem csak illusztrálják egymást. Sokáig kerestem a definícióját, és nem olyan könnyű megtalálni. Elvileg ahol szöveg és kép együtt van. Aztán ennek kialakult egy sajátos műfaja, ahol szerzőpárosok együtt dolgoznak. Van egy író és egy fotográfus. Az albumoktól ez úgy válik el, hogy abban csak egy fotográfus szerepel.
narancs.hu: Az egyik tanulmányban hosszan tárgyalsz négy női önéletrajzi könyvet. Miért pont a női önéletrajzokra esett a választásod? Mennyivel állnak közelebbi kapcsolatban a fotográfiával, mint a férfiírások?
KN: Igazából Szabó Magda miatt készült el ez a tanulmány, mert valamikor a 90-es évek végén elkezdte az Európa Kiadó kiadni Szabó Magda életművét, és azért tűnt fel ez a sorozat, mert mindig az írónő arcképével fejeződik be a könyv, és elkezdtem ezen gondolkozni, hogy miért van az, hogy nőket odatesznek egész borítóra. Azért, hogy jobban megvegyék a könyvüket, vagy azért, mert ő maga, az arca az emblémája a saját nevének, és hogy férfiakkal ez milyen ritkán történik meg. Semmilyen különös kapcsolatban nincsenek ezek a könyvek a fotográfiával, női önéletírásokról szerettem volna írni, és ez a fotós szempont kapcsolódott hozzájuk. A férfiönéletrajzok előre gyártott receptek, ugyanakkor azok az autentikusak, tele van velük az irodalomtörténet, a férfiak élete érdekel minket. A nő az irodalom történetében feleség- vagy háziasszonyszerepben létezik. Ezért érdekelt, hogyan írják meg magukat azok a nők, akik lehetőséget kapnak egy saját önéletírás megalkotására. Legyen egy kisebb emancipációja a könyvemben ennek is, mint a fényképezésnek. Akkor jelent meg – így bevettem – Clintonnénak az életrajza, címoldalon a saját fényképével. Rettenetesen csalódtam benne. Mert az is előre gyártott recept szerint íródott, már a képe is elég tolakodó volt a borítón. Nagyon hagyományos fotográfia.
