Parti Nagy Lajos és Závada Pál múlt héten letiltatta műveit a Magyar Rádióban. A narancs.hu tegnapi cikkében írók (hét, a rádióban is hallható szerző: Darvasi László, Esterházy Péter, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Podmaniczky Szilárd, Spiró György és Vörös István) mondták el véleményüket – nemcsak a konkrét lépésről, hanem az írók tiltakozási lehetőségeiről, a közéleti megszólalás fontosságáról, a közmédia és a kultúrpolitika jelenlegi állapotáról. Most Parti Nagy és Závada részletes véleményét és az írószervezetek vezetőinek hozzászólásait közöljük. (Parti Nagy Lajossal készült nagy interjúnkat pedig lapunk 26-án, csütörtökön megjelenő nyomtatott változatában olvashatják – a szerk.)
Erősítő lépés
A rádióban régebben is készültek gyomorforgató adások, a közmédia szisztematikus szétverése és kampányeszközzé silányítása pedig a kormányváltás óta zajlik. Azt kérdeztük tehát a két írótól: miért pont most szakadt el a cérna? Avagy – ahogy Parti Nagy fogalmazott 2004-ben, amikor Döbrentei Kornél sokadik antiszemita kirohanása után kilépett az Írószövetségből, amelynek Döbrentei választmányi tagja volt – miért „most szakadt elebb”? Parti Nagy szerint valóban voltak korábban is vállalhatatlan műsorok, de a közmédia 1994, azaz Csúcs László regnálása óta nem volt ilyen rossz állapotban. „Itt nem egyes műsorokról, megszólalásokról van szó – mondja az író –, hanem a közpénzből működtetett közszolgálati médiumok egészéről, rendszeréről. Arról, hogy ez a rezsim a teljhatalom felé vezető út első pillanatában nyilvánvalóvá tette, eléggé lenini módon, hogy maga alá gyűri és saját pártpropagandájának szócsövévé teszi a közrádiót és a köztévét.”
A Kossuth-díjas költő tudja, hogy a még ki nem rúgottak között sok a tisztességes szakember, őket becsüli is. „De lényegében a fülkeforradalom kezdetétől azt gondoltam, hogy ebben a közmédiában nincs helyem, s minél jobban látszottak az autokratizálás dimenziói, annál határozottabban éreztem, hogy ha bármely munkám ismétléséhez kérik a beleegyezésemet, egyértelműen nemet kell mondanom. A múlt héten a közrádió jelezte a dramatikus munkáimat képviselő Kék Művészügynökségnek, hogy ismételné a Gézcsók című, lassan húszéves hangjátékomat, mire én közöltem, hogy a továbbiakban se e munkám, se más műveim sugározását nem engedélyezem. Hogy világos legyen: ha ugyanilyen kéréssel más közmédium, mondjuk valamelyik köztévé keres, annak is ugyanezt válaszolom.”
Fotó: MTI
Závada mélyen egyetért Parti Nagy érvelésével. Amikor az interneten értesült döntéséről, egyből csatlakozott, és örült, hogy ilyen formában adhat hangot tiltakozásának. „Már jó ideje gondolkoztam ugyanis azon, mit tehetne az ember, amivel fölhívhatja a figyelmet mindarra, ami a rádiós és televíziós berkekben – félő, hogy visszafordíthatatlanul – lezajlik.” Fontosnak tartja, hogy ez a tiltakozás ne puszta szó maradjon, hogy legyen valós tétje és legyenek következményei. A rádió és az MTVA nyilatkozataiban hangoztatott lózung – miszerint ezzel a döntéssel a hallgatókat büntetik – Závada szerint valós problémára utal, ami valóban ellenérv volt, de számára fontosabbak a mérleg másik serpenyőjébe kerülő, fenti megfontolások.
Lépésük hátrányos következményeit pedig két módon is mérsékelhetőnek látja. „Egyrészt úgy, hogy az ember ezt az engedélymegvonási döntését átmenetinek tekinti – a sajtószabadság helyreállása után ez is visszaállítható –, másrészt pedig úgy, ha a szóban forgó művekhez nem pusztán az adott rádió általi sugárzás útján lehet hozzáférni.” Závada azt tartaná jó megoldásnak, ha a hangdokumentumok digitális közgyűjteményekbe kerülnének. „Ha megszabadulnának ennek az egyébként is átpolitizált – de most éppen az európai normákat súlyosan sértő – közmédiának a szerveitől, amelyekben a magam részéről egyáltalán nem bízom. Nem akarom megbántani a még a helyükön hagyott archívumi szakembereket – sőt szolidáris vagyok velük –, de nem tudhatjuk, mikor döntenek úgy új főnökeik, hogy az a hangarchívumra nézve hátrányos vagy veszélyes lesz.”
A narancs.hu tegnapi cikkében elhangzottakra reagálva Závada elmondta: „Hogy visszavonulásunk a közmédiából a mi vereségünk beismerése és megerősítése, illetve a médiapolip győzelmének elfogadása és hitelesítése volna, ezt semmiképp sem írnám alá. Ellenkezőleg: azt remélem, hogy ezzel a lépéssel – ha csekély mértékben is, de – megerősíthetem magunkat, hogy ilyen módon is rámutathatunk a közmédia hitelvesztettségére. Ha ezekre a dolgokra csak valamelyest is sikerült fölhívnunk a figyelmet, talán a nyilvánosság oldaláról sem volt hiábavaló az a döntés, amely számunkra személyesen, lelkiismereti okokból volt elsősorban fontos.”
Fotó: Sióréti Gábor
Parti Nagy a hallgatókra való hivatkozást roppant álságos érvelésnek tartja. „Én csupán a színvonalas kultúrából rám eső, igen kicsi hányad, tehát a műveim ismétlését nem engedélyezem, épp azért, hogy felhívjam a hallgatók figyelmét: ennek a közszolgálatiságnak, véleményem szerint, véres a torka. Amit a rádió több minket óvó és ijesztgető, sajnálkozó közleményben hangoztat, hogy ők mindig is szétválasztották a művészetet és a politikát, az meg egyszerűen nevetséges. Tessék olyan szabad és plurális közmédiumot csinálni, ahol egy letiltásnak nem lehet oka, tehát értelme sem.” Az írók természetesen nem bánnák, ha mások is csatlakoznának hozzájuk, de senkit nem szeretnének kapacitálni.
Szöveg és környezet
Megkerestük a négy nagy írószervezet vezetőit is. A Magyar Írószövetség elnöke, Szentmártoni János egy kurta telefonbeszélgetés során tájékoztatott: ő a Narancsnak soha többé nem nyilatkozik, mert közöltük Vári György publicisztikáját az NKA átalakításáról. A többiektől megkérdeztük azt is, feladata-e egy írószervezetnek, hogy megszólaljon közéleti ügyekben. Csaplár Vilmos elnök elmondása alapján a Szépírók Társaságában az a gyakorlat alakult ki, hogy többnyire tartózkodnak a napi politikába való közvetlen és csoportos beavatkozástól, ha csak nem szakmájukba vágó a dolog. „A tagjaink külön-külön persze nem tartózkodnak.” (Parti Nagy és Závada is a Szépírók Társasága tagja – a szerk.)
Hasonlóan nyilatkozott Gaborják Ádám, a József Attila Kör, és Kollár Árpád, a Fiatal Írók Szövetsége elnöke is. Kollár hozzáteszi: „Legutóbb a művészeti szervezetek működési forrásainak zárolása miatt emeltük fel a hangunkat tavaly, korábban például a szlovák nyelvtörvény elleni tiltakozást írtuk alá, mely igazán nemes ok lett volna az összefogásra, nem is értem, miért nem szignózta minden magyar írószervezet.”
Hogy megfelelő módja-e a tiltakozásnak a művek zárolása? Gaborják nem látja kibogozhatatlanul bonyolultnak az ügyet. „Teljesen logikus: nincsen szöveg kontextus nélkül. S ha valaki szerint koszos a környezet, s nem szeretné, hogy ilyen módon legyen piszkos a szőttese, meg hogy bármivel leegyék-igyák, akkor alighanem előbb-utóbb elviszi onnan. Ez a minimum. Nem mindenki szeret koszban üldögélni. Kezdőlépésnek tehát megteszi, bár a hatékonyságát fenntartásokkal kezelem.” Ugyanakkor hozzáteszi: „aligha lehet minden médiumot és intézményt kizárólag egy ideológia alá besorolni. Különösen nem olyan összetett médiumokat, mint a televízió vagy a rádió.”
Kollár szerint mindenki maga döntheti el, milyen fórumokon kíván megnyilvánulni, ez jogilag is a szerzői szabadság része. „Nem vagyok Závada Pál és Parti Nagy Lajos sem, nem tudom, valójában miért most döntöttek így, én korábban is éreztem a politikai befolyás jelenlétét, ami viszont semmiképpen sem legitimálja a mostani eseteket.” Csaplár figyelmeztet: „az alkotó ebben az esetben a legtöbbet teszi a mérleg egyik serpenyőjébe. Szellemi, erkölcsi tőkéjét. Miközben tudja, hogy napi szinten nem egyenlők a súlyarányok. Lépése szimbolikus, nem remél gyors hatást. De ezt egy író megszokta.”
