A Kedves Ismeretlennek bőven voltak rajongói és ellenlábasai is, az új kötet viszont mindkét tábornak jó szívvel ajánlható: nagyon más anyagból szabott szövegek ezek, mégis lényegi módon tartoznak össze vele. Tudható például, hogy egy időben ez a békás festmény volt tervbe véve a nagyregény borítójaként. Fontosabb azonban, hogy a kilencvenes évek elején írt ÉS-tárcákat összegyűjtő, eredetileg 1997-ben megjelent Család, gyerekek, autó most egyetlen név megváltoztatásával a Kedves Ismeretlen kvázi folytatásává avanzsál: ebben a kiadásban már az itteni névtelen elbeszélő feleségét is Emmának hívják - ha pedig ezt komolyan vesszük, akkor ez a szöveg az ott elhallgatott, a történet vége és az elbeszélés ideje közötti húsz év történeteként is olvasható.
Ezek az évek azonban nem bizonyulnak túl izgalmasnak. A Család, gyerekek, autó a magyar próza egyik leglehangolóbb alkotása, a tárcák java része antiromantikus, klausztrofób pillanatfelvétel egy férfi életéből: a család miatt nem lehet elmenni bulizni, a gyereknek tejsavbaktériumot kellene szerezni Kőbányáról, az autók pedig nem állnak meg stoppoláskor - ilyesmikről van itt szó. És közben írogatni kell, mert gyűlnek a kifizetetlen csekkek, például ilyen tárcákat, pedig tényleg nem történik szinte semmi: két szöveg például annak aprólékos leírása, mi látható az ablakból egy napon át. A szöveg így, lomha stílusával is, önmaga illusztrációjává válik - minden primer kínosságával annak a felnőttségnek a zsigerekig ható színrevitele ez, amelyből a Kedves Ismeretlen elbeszélője időgépével elmenekülni próbál, és amely jól magyarázza annak nosztalgikus, erőltetett kamaszosságát.
Az 1989-es Az ellenség művészete második részének elbeszélője ki is mondja a tételt: "A felnőtté válás azonban tényleg komoly betegség". Nyilvánvalóan ez az a középpont, ami körül mindhárom prózai mű (és a költemények egy jó része) kering. Ez a rész a felnőttség "sivár tüneteit" produkáló, második személyben megszólított ismeretlen (az olvasó?) gyógyítási kísérletének története, a regény maga tehát még a fiatalság területéről szólal meg, így aztán nem csoda, hogy stílusa nem is hasonlíthatna kevésbé a tárcákéhoz. A posztmodern írástechnika teljes, tankönyvi gazdagságában tündököl itt (főleg a bravúros, néhol bekezdésenként fikciós szintet váltó első részben), és hiába megy ez ki épp manapság végképp a divatból, ugyanolyan szórakoztató most, mint újkorában lehetett. És a különböző változatokban az egész életművön végigvonuló történetfilozófiai mitológia is ezeken az oldalakon tűnik a legvonzóbbnak - aligha függetlenül attól, hogy állításait a narratológiai hullámvasúton ülve lehetetlen vállalkozás lenne tételesen rekonstruálni.
Bár a kötet aligha győz meg bárkit arról, hogy a prózát a Kemény-életmű egyenrangú műfajának tartsa, a szeretetet lehetetlen megtagadni tőle, olyan kitartóan vizsgálja érezhetően vérre menő témáját, a felnövés tragédiáját.
Magvető, 2011, 230 oldal, 2990 Ft
