Tősgyökeres pesti író volt: a vadregényes Csikágóban született. Kellér Andor ott, vagyis az Erzsébetváros Thököly út felé eső fertályán gyerekeskedett öccsével, az utóbb konferansziéként méltán elhíresült Dezsővel együtt, ám a képkereskedő (és szenvedelmes kártyás) papa csődjét követően, a tízes évek végén a deklasszált família nemcsak az alsó középosztályból, de még a fővárosból is kiszorult. A Kellér fiúk így Újpestről kényszerültek bejárni Pestre, hogy a nagy háborút követő általános ínségben szappant áruljanak a Lehel téren, vagy épp cukorpótlóval házaljanak. Kellér Andor hamar megelégelte e vigasztalan állapotot, s a vidékies Újpestet és szórványos iskolai tanulmányait odahagyva már 17 évesen fölcsapott újságírónak. A szépreményű slapajnak a Horthy-kurzus polgári ellenzékéhez húzó tekintélyes orgánumnál, Az Újságnál sikerült elhelyezkednie, ahol is a színházi rovat felett basáskodó Szomory Emil (az író Dezső öccse) lett a főnöke. Az ifjú futkonc egy csapásra beilleszkedett a bohémhagyományokat elevenen ápoló újságíró-társadalomba, mely blazírt közösséggel ekkoriban még rokonságot vállaltak a szépirodalom képviselői is. A magát 24 évesnek lódító Kellért 1921-ben fölvették az Otthon Kör tagjainak sorába, s az itteni kártyaszobákban a korabeli magyar irodalmi élet szinte valamennyi jelesével, így egyebek között Karinthy Frigyessel és Bródy Sándorral is közelebbi ismeretségbe került. Ez idő tájt, a zöld asztal mellett kártyázva és kibicelve, s az - azóta már szoborba öntött - nagyok körül sertepertélve kezdte fölszedegetni azt a rengeteg pletykát és anekdotát, irodalomtörténeti érdekességet meg kultúrhistóriai adalékot, melyek azután művei pótolhatatlan forrássai lettek.
A vicsinger
Az ifjonti naivitását (vagy mint akkoriban mondták: vicsingerségét) levetkező Kellérből szabványos bohém vált, aki sűrűn kijárt a lovira, naphosszat verte a blattot hozomra, s aki neofitaként lelkesen csatlakozott az éjszakázók szektájához. Ahogy erre később visszaemlékezett: "Tizenöt évig nem feküdtem le reggel előtt, félve, hogy kimaradok valamiből. Ez az éjszakázási neurózis furcsa szövődményekkel jelentkezett. Például elhatároztam, hogy csak akkor indulok el, ha látom, hogy a harsogó Reinitz Béla távozik. Miért éppen Reinitz személyéhez kötöttem magamat, hiszen nem is szerettem őt? Talán azért, mert ő volt a legkitartóbb virrasztó, aki még reggel, a tejeskocsik zörgése idején is bömbölve magyarázott..." (Tökász) Mindemellett Kellér Andor valószínűtlenül sokat dolgozott, évtizedeken át egyre csak írt, üzemszerűen, szinte megállás nélkül. A húszas-harmincas években seregnyi lapnál helyezte el megbízhatóan középszerű cikkeit, így többek között bedolgozott a Revübe, a 8 Órai Újságba, a Reggelbe s szintúgy a szocdem Népszavába. Szerkesztette a Révai testvérek rövid életű regényfüzet-sorozatát (Nyíl), alkalomadtán kabarétréfákat is összeütött, de némi készpénzért még egyik kollégájának magángyűjteményébe is szállított kijelölt témákra utóbb soha meg nem jelentetett elbeszéléseket. (Lásd Novellatemető című írását.) Négerként is dolgozott, vagyis névtelenül, mások helyett körmölve, különösen az őt a pálya peremére szorító zsidótörvények hatálybalépése után. Ilyesformán több divatos színésznő "önéletrajzát" is megírta a harmincas-negyvenes évek fordulóján, s az ő munkáját dicsérte Berkes Béla cigányprímás visszaemlékezése éppúgy, mint a korabeli Pest közismert pocakos fezőrének, lovag Freistettler pasának a memoárja.
S persze írt ezekben az évtizedekben megannyi regényt és kisregényt is. Pályája utolsó szakaszában pironkodva idézte fel az alkotó munkával szemben tanúsított ifjúkori tiszteletlenségét, azt, hogy műveit egyenesen gépbe diktálva gyártotta. Restellte korai regényeit, s való igaz, nem könnyű e művekben (például: A gyűlölet angyala, 1930; A 10 000 dolláros csekk, 1932; Mattigary, a csillagok barátja, 1933) művészi értékre lelni. Fésületlen, nemritkán bántóan magyartalan mondatok, széttartó kompozíciók, kínosan banális fordulatok jellemezték ezeket a munkákat. Szakszofon című, 1930-ban megjelen-tetett első regényéről joggal írta Németh László a Nyugatban (mely folyóirat kizárólag ez egyetlen alkalommal tárgyalta hasábjain Kellér Andor szépírói működését), hogy "témája jelentéktelen... stílusán a sietve készültség erősen meglátszik". Ám Németh László rövid bírálata a hibák fölemlítése mellett ugyancsak meglepő éleslátással fedezte fel Kellér Andor irályának még csak körvonalazódó erősségeit: "A világ, amelyben a történet lepereg, érdekes. Artistaszálló, kártyaklub, mondain kávéház, bár - ezek az események színhelyei; artistanők és konzumhölgyek, kártyások, pumpolók, krupiék, zsetonosok, klubélősdiek, bárszemélyzet, kitartott apák, pincérek, szállodai portás, jazz-zenészek, sok-sok figura vonul elénk. Külön érdekességet ad a Szakszofonnak, hogy alakjai az éjszakai világ argóját beszélik..."
A Szakszofon a kor kedvelt mulatójából, az újságírókat kényeztető Tabarin bárból kölcsönözte félvilági figuráit. A korhelyek, kártya- és fogadási szenvedélytől megvertek s egyéb kétes alakok társasága bukkant fel Kellér Andornak azokban a legsikerültebb műveiben is, melyeket ugyancsak ekkortájt bocsátott első ízben a nyilvánosság elé, ám amely művek csak évtizedekkel később nyerték el végleges formájukat. Az 1936-os A rulettkirály, azaz a legendás szerencsejátékos, Gály Lajos regényes élettörténete; a nagy színházi gurut, Beöthy Lászlót örökítő, 1941-ben megjelentetett Bal négyes páholy s a Krúdy képzeletét is megsarkantyúzó nagyúr, Szemre Miklós emlékének szentelt, ugyancsak 1941-es Zöld gyep, zöld asztal mind ebben az izgalmas, a szürke polgári renddel dacoló világban játszódtak. Abban a félig művész, félig hazárd s egészen bohém társaságban, amelynek Kellér Andor elmaradhatatlan és kedvelt beltagja volt, de amelyet csak később, e világ végérvényes pusztulása után tudott maradandó művekben ábrázolni.
Újra az írógépnél
A munkaszolgálatos Kellér kalandos körülmények között, az erdélyi frontról Bukarestbe átszökve élte túl a második világháborút, hogy aztán Pestre visszatérvén újra a legkülönfélébb lapok munkatársaként folyassa működését. A leginkább a jó barát Zsolt Béla polgári radikalizmusával, illetve a szociáldemokratákkal szimpatizáló újságíró riportjai között hajszolt fércmunka éppúgy akadt, mint remekbe sikerült portré. Ilyen hibátlan mintadarab volt például a "porcelánkék szemű" Csortos Gyuláról írott nekrológja vagy a győzedelmes ügetőidomárt, Marschall Józsefet bemutató Gonosz törpe, mely írásában Kellér ügyesen kamatoztatni tudta a lóversenyzés terén szerzett évtizedes jártasságát. A fordulat évét követően neve ugyan pár esztendeig ritkábban bukkant fel a sajtónyilvánosságban, de a változatos asztaltársaságok, a FÉSZEK s különösen az 1954-ben újra megnyitott Hungária kávéház (vagyis a volt New York) törzsgárdistájaként továbbra is a művészvilág közkedvelt (apa)figurája maradt. Réz Pál, Abody Béla és a mai olvasó számára leginkább irodalmi öngyilkosságáról ismert Czibor János (lásd Csurka: Ki lesz a bálanya?) állandó asztaltársa és kártyapartnere az ötvenes évek közepén tért vissza a napi sajtóba, hogy végül az Esti Hírlap főmunkatársaként (1957-től) fejezze be négy évtizedes újságírói pályafutását. Állandó rovatában (Déli Posta) a klasszikus tárcaírás hagyományait ápolva írt hasonlíthatatlanul jóízű cikkeket franciaországi úti élményeiről, felesége bájos rigolyáiról vagy éppenséggel a Fernandelre megszólalásig emlékeztető pesti közrendőrről.
Tárcái ekkor már mondhatni eseményszámba mentek, mert az ötvenes évek második felére Kellér Andorból általános meglepetésre kiforrott szépíró vált. A népszerű, ám irodalmárként (mi tagadás, jó ideig okkal) lekicsinyelt zsurnaliszta gyors egymásutánban publikálta a személyes emlékezést és az anekdotikus elbeszélésmódot sajátosan elegyítő műveit, melyek részben korábbi, erősen hevenyészett munkáin alapultak. Első komoly sikerét 1956-ban, a Palásthy titka című írásával aratta, melyben az Ady és mások által becsben tartott, nagy ígéretből lóversenymániás lejmolóvá züllött Palásthy Marcell alakját örökítette meg, művét töméntelen kortörténeti adalékkal gazdagítva, olvastató stílusban, ítélkező szándék nélkül. Ezt azután sorban követték visszatekintő írásai, legelsőbben is a Szomory Dezső emlékének szentelt Író a toronyban. Kellér, aki mint ifjú ember éveken át Dezsike önkéntes famulusaként szolgált, s körülrajongta ezt az elkényeztetett és szeszélyes csodalényt, műfajilag besorolhatatlan művében a (majdnem) barát fölvállalt érzelmességével s egyszersmind az elfogulatlan kutató tárgyszerűségével pertraktálta az 1949 után lassú feledésre ítélt író életét és munkásságát. Az Író a toronyban máig a Szomory-irodalom egyik alapművének számít, s meglehet, olvasottabb, mint az imádott idol rafinált lejtésű szépprózája. Nagy Endre, Szép Ernő, Krúdy Gyula, Nagy Lajos és a hadifogolyregényével pünkösdi világsikert arató Markovits Rodion ugyancsak bekerült Kellér szubjektív irodalomtörténeti arcképcsarnokába. Noha sosem adott korrekt műelemzést, s néha még pályaívet sem rajzolt, egy-egy kicsiny történetével megragadó jellemzést remekelt a kényszerből díványra járó "titkos lakóról" (Nagy Lajos) vagy a hirtelen jött vagyonát nasi-vasin az utolsó fillérig eljátszó provinciális féltehetségről (Markovits).
Kiteljesedés
S jöttek a nagyobb lélegzetű művek is. Az 1941-es változatnál gondosabb stílusú, összeszedettebb szerkezetű és impozáns korrajzzal, valamint szorgos kutatómunkájának eredményeivel földúsított Bal négyes páholy a Király Színházat gründoló Beöthy László fordulatos pályafutása ürügyén egy valóságos színház- és sajtótörténeti lexikon teljességére tört. A századelő társadalmi életének ezernyi kisebb-nagyobb jelese bukkan föl e kacskaringós történetű regény lapjain, s Kellér rövid jellemzései szinte kivétel nélkül mintaszerűek. (Mondjuk a New York kávéház jóságos irodalmi főurának, a legendás Reisz Gyulának villámfényképe: "Tisztelték az aprópénzt csörgető főpincért, aki azzal a kutató szemjárással tudott figyelni, amely csak főpincérek és hajóskapitányok sajátja.") Az ugyancsak alaposan átírt Zöld gyep, zöld asztal szinte hasonló erényekkel bírt, s a regény főhőse, a szerencsét rendre akkurátusan megvásároló Szemere Miklós majd' oly izgalmas és mesterien formált alakká sikeredett, mint Krúdy vörös postakocsis Alvinczija. Az eredeti történeti persona, aki fölöttébb jól értett a hatásosan tömör mondatokhoz ("nem boldog a magyar", vagy akár a versenyló, Confusionarius sírfelirata: "Szárnyas angyal volt / Galambszelíd / Spártai nervussal / Holtig hű"), persze okvetlenül hálás alapanyag volt Kellér számára, ám az utóbb Tandori Dezsőt is írásra ösztönző mű jóval több volt puszta életrajzi áttekintésnél. Kellér Andor Szemeréje ugyanis hamisítatlan regényalak, aminthogy a Bal négyes páholy Beöthy Lászlója sem színháztörténeti panoptikumfigura, hanem sokkal inkább egy ideáltípus, a szertelenségében is nagyot alkotó kártyás bohém megtestesítője, mely típust olyan nyilvánvaló rokonszenvvel és fejcsóváló nosztalgiával örökítette meg ez a helyes útra tért, figyelmező korhely. S ha utóbb néhányan föl is hánytorgatták Kellér Andor alig leplezett nosztalgiáját vagy épp változatlanul némileg erőltetett történetvezetését, azt kortársai is elismerték, hogy munkásságának kultúrtörténeti forrásértéke legfeljebb Krúdyéhoz mérhető. Ám amíg a Krúdy életművében elömlő tengernyi utalás jórészt föloldatlan maradt, s a késő utókor nemritkán csak a sötétben tapogatózhat egy-egy név vagy idézet láttán, addig Kellér előzékeny beavatottként mindent aprólékosan elmagyarázott olvasóinak. Tőle tudhatjuk, hogy festett töröknek lenni valaha kártyás balekséget jelentett, hogy mennyit ért egy "lábon eladott" Rejtő-regény, s azt is, hogy kik voltak a húszas évek Pestjének levakarhatatlan tarhásai.
Amikor 1963 augusztusában Kellér Andorra alig hatvanévesen rátört a végzetes rosszullét (hol máshol, mint a lóversenypályán), néhány utolsó művével már kivívta biztos helyét a jelentékeny magyar írók sorában. Pozíciója azóta sem gyengült, hiszen újra kiadott könyveit máig sokan kedvelik. A világ, amelyről Kellér Andor írt, már réges-rég elsüllyedt, ő azonban végleg fönnmaradt.
