A szerepjáték meg a kamuflázs mestere volt - életében és műveiben egyaránt. Legutoljára az áldásosztó agg költőfejedelem rolléját adta pazarul, s miközben politikusok, popzenészek és kabarészerzők tapsolták ki nevét, ő remekbe sikerült maszkjával ügyesen elrejtette az ünneplő tömeg elől magamagát, az örök diabolikus suhancot. Meglehet, halálával a magyar irodalom utolsó kultikus figurája távozott közülünk.
*
Pályafutása során mindvégig különutas alkotó volt: nem csapódott költői irányzatokhoz, nem famuluskodott irodalomtörténetünk gigászai körül, s a világra erőszakolt ideológiák sem vonták őt bűvkörükbe. Faludyt jórészt már első jelentős irodalmi teljesítménye, az 1937-es országháborító Villon-kötet elidegenítette a honi literatúra mértékadó köreitől, hiszen a balladák merész, a műfordítás céhes szabályaival nyíltan szembehelyezkedő (s aktualizáló felhangoktól sem mentes) átköltése éppúgy fölkeltette sokak dühét és ellenszenvét, mint a könyv példátlan közönségsikere. A magyarországi Villon-kultuszt életre hívó mű, mely költői frissességét máig maradéktalanul megőrizte, megjelenése idején mondhatni botránykőnek számított, s kifejezetten rideg fogadtatásban részesült. A "Faludy-féle Villon" népszerűségével nemcsak homályba takarta a fiatal költő megannyi más alkotását, így legelsőbben is az 1938-ban kiadott A pompeji strázsán című verseskötetét, de el is szigetelte Faludyt. Igaz, nem az óriások testvértelen magánya volt ez, sokkal inkább a szertekóricáló vagabundok hol önfeledt, hol kényszeredett otthontalansága, amihez hamarosan a huszadik századi történelem is jócskán hozzátette a magáét. A második világháború éveiben indult első nagy kóborlására a költő, aki utóbb előszeretettel (és korántsem minden alap nélkül) mérte Odüsszeusz bolyongásaihoz önnön "grand tour"-ját: Franciaország, Észak-Afrika, az Egyesült Államok, majd végül amerikai katonaként a japán front. Verseit, melyeket ez idáig Villon és Heine álarca mögül vagy historizáló - s persze egyszersmind a jelenre ütő - virtuóz szerepdalként (pl. a Német zsoldosdal) adott elő, az új élmények új zsánerekkel gazdagították: Marokkó homoerotikusan túlfűtött költemények, míg Amerika, az emigránslét s a katonáskodás Walt Whitman-i ihletettségű versek meg rímes politikai állásfoglalások írására késztették.
A politika elől Faludy 1946-ban hazatérvén sem menekülhetett. Előbb az irodalmi nyilvánosságból szorították ki a pártszerű költészet művelésére már alkatánál fogva is képtelen poétát, majd 1949-ben rövid úton letartóztatták. A költő által pokolra szállásként megélt időszak, melynek állomásai az Andrássy út 60., Kistarcsa s végül Recsk voltak, 1953 nyaráig tartott. Ezekben az években mindamellett nemcsak a "rőt Bizánccal" szemben táplált zsigeri ellenszenve fokozódott elszánt gyűlöletté, de egyszemélyes mitológiája is számtalan egzotikus mozzanattal bővült. Az általa is lelkesen támogatott 1956-os forradalom bukása után először Angliában talált otthonra, s tevékenyen kivette részét a különféle emigráns írószervezetek munkájából. Az Irodalmi Újság szerkesztőjeként szakmai-közéleti elszigeteltsége - igaz, az anyaországtól távol kerülve - megszűnt, s az 1962-ben angolul megjelentetett önéletrajzi visszaemlékezése, a Pokolbéli víg napjaim (My Happy Days in Hell) a magyar emigráció egyik legsikeresebb írójává tette. A több nyelven is kiadott munka Faludy 1938 és 1953 közötti hányattatásait taglalta élvezetesen, hol legendaszerűen le- és kikerekített, hol zavarbaejtően naturalisztikus, hol pedig szégyentelenül kitárulkozó modorban. Második feleségének 1963-ban bekövetkezett halála után Faludy részint emocionális, részint egzisztenciális vándorútja tovább folytatódott: Firenze, Málta szigete, az USA és végül Kanada egyetemei szolgáltak számára egymás után ideiglenes szállásul. Nyugtalansága-nyughatatlansága költészetén is áttükröződött, verseiben a legváltozatosabb témák, így az intranzigens antikommunizmus, az általános kultúrpeszszimizmus (lásd talán legsikerültebb emigrációbéli költeményét, az 1980-as Tanuld meg ezt a versemet! címűt), az öregedés és az intimitás kérdései pertraktáltattak - mi tűrés-tagadás - meglepően ingadozó színvonalon.
A hazai irodalmi tudatból hatalmi szóval kiparancsolt Faludy már közel járt a nyolcvanhoz, amikor a rendszerváltás táján visszatért Magyarországra. Az emberöltőnyi távollét után az idős költő felemás helyzetben találta magát itthon, hiszen a hivatalos elismerések és a politikai üldözöttnek szánt ünneplések közepette is hamar szembesülnie kellett a vigasztalan ténnyel, miszerint életműve a magyar irodalmi kánon(ok) határmezsgyéjére szorult. Faludy azonban - ezt költészetének legádázabb lekicsinylői sem vitathatták el tőle - zseniális közszereplőnek bizonyult, s mint kedélyes és kujon "csodaöreg" egy csapásra meghódította a szíveket. A provincializmustól mindenkor idegen költőből utolsó éveire a honi bulvárprovincia egyik kedvence vált, s e kétes kokettéria nemcsak ismertségét, de eladott könyveinek példányszámát is imponálóan megnövelte. Gyors egymásutánban jelentek meg régi és új művei, regényei, visszaemlékezései, s változatlanul öntörvényű műfordításkötetei, melyek távoli kultúrák költészetének bemutatása mellett az amúgy kevéssé számottevő magyar nyelvű erotikus lírát is jócskán gazdagították.
A matuzsálem most eltávozott, s az életmű hamarosan kikerül a kultikus alakká növesztett szerző árnyékából. Ám, hogy Faludy György személyes varázsa nélkül is jelentős életműnek bizonyul majd, az aligha lehet kérdéses.
