Könyv

Évtizedeken át évente legalább egy könyve jelent meg, regények, novellák, esszék, verseskötetek, de állítása szerint jobb híján dezodorreklámokat is szívesen írt volna, olyannyira elbűvölte, amint a gondolatok a papíron szavak formájában testet öltenek. A kortárs amerikai irodalom egyik jelentős írója egy pennsylvaniai kisvárosban, Shillingtonban született, apai ágon német származású, középosztálybeli családban, egyetlen gyerekként. Tizenhárom éves korában egy farmra költöztek, ahonnét tizenegy mérföldre volt az iskola, nem csoda, hogy a magányosság elől már kamaszként az írásba menekült. Ösztöndíjjal került a Harvardra, s alighogy 1954-ben summa cum laude elvégezte az egyetemet, máris megjelent egy elbeszélése a nagy hírű irodalmi folyóiratban, a New Yorkerben. Két évig e lap munkatársaként dolgozott, majd egy massachusettsi kisvárosba költözött, s ettől fogva az írásból élt. Kádár Judit

Nagy művészeink közül - Bartók mellett - bizonyára Adyról készültek a legszuggesztívebb, szinte emblémává lett fényképek. De míg Bartók esetében nem vagy alig találunk összefüggést az arc és a művészete között - és persze nála éppen ez a döntő mozzanat, azaz a bezárkózás és a részleges személytelenség a mű minél hangsúlyosabb megszólalása érdekében -, addig Adynál teljesen egyértelmű a kapcsolat a versbeszéd és a testbeszéd között.

A sorozatban klasszikus regények, kötelező iskolai olvasmányok jelennek majd meg át- vagy inkább újraírt, alaposan megkurtított formában, egyenként 150-160 oldalon. Botrány vagy sem?

Nem kell ahhoz Turainak lenni Molnár Ferenc örökbecsű Játék a kastélyban című drámájából, hogy tudjuk: roppant nehéz egy darabot elkezdeni. És éppoly nehéz volt ezt a kis esszét is beindítani, hiszen mennyivel egyszerűbb lenne óriási versek első sorait felidézni; például nagy svádával belevágni: "Talpra magyar!" Vagy bölcsen-szomorúan: "Mert elhagyatnak akkor mindenek." Vagy ténymegállapítóan: "Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, / Zöld ág virított a föld ormain". Bán Zoltán András

Közel három hónap telt el a prágai Respekt cikke óta, amely tényszerűen igazolja, hogy Milan Kundera 1950-ben feljelentést tett egy kémgyanús ismerőse ellen. A médiabotrány csillapultával is nyitott kérdés, mennyiben érinti a leleplezés a legismertebb kortárs cseh író életművét. Berkes Tamás

"Rilke-verseket olvasott fel nekünk Nemes Nagy Ágnes, és... és... és. Láttam a tulipáncsokrot, ha nem is 'azt'. A fákat a Vérmezőn. A több emeletnyi árnyakat este. [...] Mindent, ami kellett, hogy elinduljak" - írja Tandori Dezső a 2000-ben megjelent Költészetregényben. Vajon milyen volt az a Kékgolyó utcai költőiskola, amelynek ilyenforma létét és szükségességét Nemes Nagy Ágnes kétségbe vonta ugyan, de ahova mégis lankadatlanul eljártak az íróbarátok: Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Kálnoky László, és a volt gimnáziumi tanítványok is, köztük Tandori Dezső. Mit lehetett ott megtanulni? Azt nyilván nem, hogy miként kell verset írni. Azt viszont talán igen, hogy hogyan nem lehet vagy legalábbis nem érdemes.

A hosszú nevű magyar író pár évtizede még a legolvasottabb szerzők közé tartozott. Korántsem szabványos polgáriassága, merőben önéletrajzi életműve, és a racionalizmust, valamint a stramm nőket népszerűsítő tevékenysége máig kiérdemli figyelmünket.

A szerkesztő egyfajta kísérletnek tekintette a gyűjteményt, hogy a képeket kiszabadítsa a minden történész számára "szentnek tekintett" textus fogságából. Nos, egy Batman-sorozatnál ez nyilván megy, a történelem rekonstrukciójakor viszont egyáltalán nem megy.

Legalább három tényezőt - a Corvina kiadó tradicionális tekintélyét, a szerző, Ébli Gábor egyetemi docens jó hírét és a könyvet fogadó műgyűjtők ünneplő hangulatát - föl tudok sorolni, amely váratlanná teszi a csalódást. A Műgyűjtés - múzeum - mecenatúra című kötet mélyen alulteljesít minden szakmai várakozást, és nehéz megmondani, hogy a felelősség súlya milyen arányban oszlik meg szerző és kiadó között.

Nádasdy Ádám november 24-én tartotta székfoglaló beszédét a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián Dante Isteni színjátékának új fordításáról. A költővel, műfordítóval, nyelvészprofesszorral egyetemi szobájában beszélgettünk.

Háború és művészet viszonyáról szóló esszéjében Boris Groys arra a megállapításra jut, hogy a kortárs művészet képeinek radikalizmusa soha nem veheti fel a versenyt a terroristák (gondolva itt az Abu Ghraib-dokumentumokra is) képeinek radikalizmusával. Ez érthető úgy, hogy a valóság, amelyet a média közvetítésével érzékelünk, erőteljesebb, mint a hasonló eszközökkel dolgozó művészet, továbbá, hogy fölszámolódik a művész közvetítő szerepe valóság és emlékezés között. Kürti Emese

Dylan Thomas önéletrajzi vonatkozású novellafüzére, Az író arcképe kölyökkutya korából (amelynek szerkezeti alapjául James Joyce Dublini emberek című könyve szolgált) 1940-ben jelent meg, a magyar olvasók pedig 1959-ben vehették kézbe először, Gergely Ágnes tolmácsolásában. Idén az Európa Könyvkiadó újra megjelentette a művet, a zsebkönyv formátumú korábbi kiadások után végre méltó köntösben. A kötet homlokterében a gyerekkor és a pályakezdés időszaka áll. Mindezt álomképekkel jócskán megtűzdelt, kagylószerűen zárt, lírai szövegek formájában írta meg Thomas. Babiczky Tibor