Magyar Narancs: Honnan jött az ötlet, hogy Dantét lefordítsa?
Nádasdy Ádám: Olasz szakot végeztem valamikor az angol mellett, és azok még klasszikus idők voltak, amikor az olasz szak törzsét a régi irodalom olvasása és elemzése adta, Dante, Boccaccio és Petrarca - ezek úgy rendesen és alaposan voltak, és a professzor, Kardos Tibor nagyon jól értett Dantéhoz, nagyon sokat is vettünk belőle. Csodáltam őt, hogy milyen otthonosan mozgott ebben a furcsa világban. Ez volt az egyik. A másik, hogy bár az angol tanszéken vagyok, és elsősorban angollal foglalkozom, azon belül a régiség mindig is érdekelt. A középkor. Fordítottam Shakespeare-darabokat, hát azok is elég régiek, ha nem is annyira, mint Dante, de azért mégiscsak visszafele haladva az időben otthonosabban érzem magam.
MN: Shakespeare egyértelmű, hogy drámákat írt, de Danténál a fordítónak döntenie kell, hogy lírai, drámai vagy epikai alkotásnak tekinti a Színjátékot. Mi áll az ön választásának a hátterében, hogy drámaként értelmezi?
NÁ: Talán azt gondolom, hogy a mai kor, beleértve engem is, de különösen a fiatalok inkább vevők a drámára, mint a lírára. Ez az érzésem. Miközben a színházak tele vannak estéről estére, a verseskötetek eladási száma meredeken zuhan.
MN: Ha jól tudom, a művet eleinte prózában próbálta lefordítani, de később valami "nem engedte", hogy próza legyen. Ez mennyiben tudatos döntés, és mennyiben ösztönös?
NÁ: Végül is tudatos döntés volt. Én tényleg arra gondoltam, hogy egy szép prózai fordítást csinálnék, amiből pontosabban kiderül, hogy mi van odaírva. De nagyon nehéz volt. Úgy értem, gyötrő volt, mert nem tudtam, hol álljak meg. Hány szóval mondjam el azt, ami ott van. Mert a prózánál én mondhatnám akár kétszer olyan hosszan is, hiszen ha az a célom, hogy pontosan elmagyarázzam, mit akar mondani, akkor akár három sort is írhatnék. Úgy éreztem, hogy nem tudom valójában megszabni magamnak, hogy miről, milyen terjedelemben írjak, hiszen a prózafordítás tulajdonképpen egy kommentár vagy egy magyarázat lehetett volna. Ilyesmit én szívesen látnék, klasszikusokat kommentálni gyönyörű feladat. De én mégiscsak fordítani akartam. És ezért úgy gondoltam, hogy nem, be fogom tartani a sorszerkezetet. Tehát hogy ami Danténál egy sor, azt lehetőleg és kilencven százalékban én is egy sorban fordítom, és ami három, azt háromban, és így tovább. Ilyen értelemben mondhatom azt, hogy ez egy verses fordítás, hiszen ha egyszer a sorok be vannak tartva, akkor verses. De a rímelést elhagytam, nekem tehát olyan kompromiszszumokat nem kell hozni, mint amilyeneket némely elődöm, például Weöres vagy Babits vagy Szász hozott a rímelés miatt.
MN: Babitsot nagyon sokan támadták, hogy túlstilizálta a szöveget, és hogy alapvetően lírai alkotásként értelmezte, de Sárközy Péternek volt ezzel kapcsolatban nemrégiben egy tanulmánya, ami arról szólt, hogy Babits fordítása a korabeli, századfordulós Dante-értelmezésekbe teljesen beleillett, hiszen Benedetto Croce is lírikusnak értelmezte Dantét...
NÁ: Ezt kellett csinálni, igen.
MN: ...és a német fordítók is így értelmezték.
NÁ: Pontosan. Stefan George.
MN: Van-e ma ilyen, a századfordulóéhoz hasonlóan jól tapintható tendencia a Dante-fordításokban, amit készülő saját fordításával követ?
NÁ: Igen, van ilyen tendencia: elmozdulás a szárazság irányába. De talán azért is van ez a tendencia, merthogy ők, a korábbi fordítók már megcsinálták, amit megcsináltak. Minden kor nyilván mást akar hozni. Ha egyszer az inga arra lengett, akkor most lengjen erre! Már csak azért is, mert hát minek utánozzuk? Gyönyörűen megcsinálták: ha felstilizáltat akar, ha díszeset akar, ha hímzettet akar, parancsoljon, ott vannak ők. Mi ehhez képest mondhatjuk, hogy egy másfajtát csinálunk. Munkám során külföldi Dante-fordításokat is megnézek, angolokat, németeket... A Sisson-féle fordítást például sokat használom, és van a Mandelbaum, ha ismerős a neve. Az egyik az Everyman's Library nevű sorozatban, a másik meg az Oxford Classicsban. Két nagyon rangos és jó kiadónak a Dantéja. Németül van egy Gmelin nevű...
MN: Ezek mikoriak?
NÁ: Húha, a Gmelin szerintem ötvenes évek, talán... És van Vossler. Karl Vossler, aki egyébként tudós filológus volt, és azért érdekes, mert ő fordít a leglazábban, a legkedvesebben, minthogyha egy nyolcadikos általános iskolai osztálynak beszélne. Tehát ő láthatóan szeretné, ha ez könnyen fogyasztható lenne, nincs lábjegyzet, néha a margón egy kicsit meg van említve, hogy ez pápa volt, hogy ez császár volt, ez hős volt, de nem több. De Gmelin sem átall, hogy mondjam, interpretálni. Van ez a kifejezés Francescánál, hogy azt mondja Francesca: az író volt nekünk a Galeottónk. Vagyis a kerítő, a csábító. Ez nehéz az olvasónak, mert pont a poénsorban el kell menni a lábjegyzetbe, hogy ki volt a Galeotto. Gmelin simán azt írja, hogy a kerítő. És nem írja azt, hogy Galeotto.
MN: Úgy tudom, ön nagyon sok lábjegyzetet tervez.
NÁ: Ez az elmúlt évszázadok miatt van így. Merthogy ma, ugye, elsősorban egyedül olvasnak az emberek, tehát oda kell írni nekik azt, amit Dante idején valószínűleg a csoportos olvasásnál, felolvasásnál a legokosabb mondott. Nekem az az érzésem egyébként, hogy a gyerekeket is ebből tanították. Tehát, hogy tananyag volt, és a gyerekek cukrot kaptak, ha meg tudták mondani, hogy ott, az, amire célzás történik, hogy na, az micsoda. De a lábjegyzetelést, kommentárírást elég hamar elkezdték. Már Boccaccio elkezdi írni, hogy mit hogy kell érteni, és aztán jönnek az egyre komolyabb interpretációk. Érdekes, hogy az olasz kiadások mind lábjegyzetesek, persze van olyan, amelyik inkább csak a nyelvet lábjegyzeteli. Ezek főleg az iskolai kiadások. Nagy szeretettel használom őket, mert néha nagyon egyszerű dolgokat is elmagyaráznak, ami a nevesebb kiadóknak derogál. Nem akarják megalázni az olvasót azzal, hogy elmagyarázzák, engem meg csak alázzanak meg, mert nagyon szeretnék biztosra menni, hogy mi van ott. A komolyabb lábjegyzetek persze szépen adnak egy kultúrtörténeti hátteret. Én a lábjegyzeteket elsősorban összegereblyézem a többi kiadásokból.
MN: Így szélesebb közönséget is meg tud szólítani.
NÁ: Én nagyon szeretném. Nemcsak a magyarul Dantét olvasókat, hanem ha olasz szakos koromban lett volna egy bőségesen lábjegyzetelt Dante, hát csak megnéztem volna. De azt gondolom, hogy a jobb gimnáziumokban is, ha olvasnak még Dantét, akkor a Babits-félét túl nehéznek érzik. Joggal egyébként. Meg is változott a világ, távoli már az egész. Én meg örülnék, ha valamennyire vissza lehetne hozni. De nemcsak emiatt. A hittani vagy vallástani részét is. Mert az nem jutott még ötven évvel ezelőtt se az eszükbe az embereknek, hogy a Biblia ismerete, a hitélet, a liturgia ismerete mennyire le fog csökkenni.
MN: Éppen erre akartam rákérdezni. Babits, amikor fordított, bizonyos értelemben könnyű helyzetben volt, mert volt egy Dante-kultusz egész Európában, sőt ez a Nyugathoz is kapcsolódott, hiszen például a Holnap-antológiát Gulácsy Lajos Dante-képeivel a háttérben mutatták be Nagyváradon. De ma nagyon más a kor. Ebből inkább nehézségek vagy előnyök származnak?
NÁ: Hát, nem tudom... Talán előny, hogy Dante így egzotikusnak vagy érdekesebbnek tűnik. De mondok egy példát. Van egy epizód, amikor azt kérdezi Dante Vergiliustól, hogy vajon ő látta-e mint a Pokol lakója azt, hogy Krisztus oda leszállt, hogy onnan kivigyen régi szent életű embereket. Ugye, mert ezt tanítja az egyházi hagyomány. És akkor mondja Vergilius, hogy igen, ő tanúja volt ennek a jelenetnek, Babits pedig meg tud elégedni azzal, hogy azt írja, ez arra utal, amikor Krisztus "szálla alá poklokra". Ezt akkoriban mindenki értette, benne van a Hiszekegyben, mindenki tudta, hogy így tartja a hagyomány, hogy Krisztus a keresztre feszítés és feltámadás közötti kétnapos időben lent járt a Pokolban. Ez ma így a legtöbb embernek nem mond semmit. Tehát úgy éreztem, hogy el kell magyaráznom, hogy így szól a vallási hagyomány, bár a Biblia nem mondja, de a hagyományban ez van benne, és Dante erre céloz. Azt gondolom, hogy legközelebb, ha hallja ezt a kifejezést, hogy "szálla alá poklokra", meg fogja érteni. Tehát paradox módon Dante figyelmes elolvasása fogja sok embernek megmagyarázni, hogy mi történik a templomban, vagy mi van a Bibliában, nem pedig fordítva, mint Babits idejében.
MN: Fordítástechnikai szempontból mi volt a legnagyobb kihívás? A székfoglaló előadáson azt mondta, hogy cukormentes diétát szeretne.
NÁ: Úgy van! Hiszen attól, hogy valami nincs cukrozva, még nagyon ízletes lehet. A legdurvább és legolcsóbb módja annak, hogy valami ízletes legyen, a cukrozás. Nyilván kesernyésből, savanyúból nehezebb finomat főzni - azaz elérni, hogy maradjon a szöveg szépségéből valami, de ne több, mint az eredetinek! Nagyon nehéz bemérni, hogy az eredeti milyen értelemben "szép". Hát tizennégyezer sor nem lehet végig szép, nyilvánvalóan.
MN: A Shakespeare-fordításai segítették-e a Dante-fordításában? Shakespeare-ről azt szokták mondani, hogy nagyon gyakran nagyon köznyelvi - míg Dante nem az.
NÁ: Dante is az. Néha én is meg vagyok lepve, csak úgy nézek, hogy ez van odaírva? De ez van odaírva, olyan szép egyszerűen. Dante jóval régebbi, kétszáz évvel korábbi, mint Shakespeare, de attól, hogy régen volt, még nem kell archaikusnak lennie. Ez az igazi kihívás: megtalálni, hogy mi az, ami neki még egyszerű és normális volt, csak akkor ők még úgy beszéltek; és mi az, ahol valóban emelkedett akart lenni, vagy szokatlant akart írni. Tudja, hogy fejezném ki: a banális és a kreatív - végül is ennek a határvonalnak az állandó megtalálása az igazi feladat. Dante mint jó szerző játszik ezzel: néha kicsit elengedi a szöveget, hiszen a banális is kell, hogy egy picit hátradőljön az ember, és egy kis levegőhöz jusson. Mint Shakespeare is. Nem lehet állandóan kreatívnak lenni. Egy Petrarca-szonett vagy egy Dante-szonett: ott lehet kreatívnak lenni, mert csak tizennégy sor. De egy hosszú műnél ezt nem lehet csinálni.
MN: Babits fordításának a Pokol ötödik éneke volt a bemutatkozó részlete. Ön is - többek között - ezt az éneket választotta bemutatkozásnak.
NÁ: Igen, így van. Az ötödik ének egy sláger.
MN: Mennyi ebben a provokáció? És a rivalizálási szándék?
NÁ: Maximálisan a becsvágy fűtött ebben (szélesen mosolyog).
MN: Az Akadémián nem egyszerűen felolvasta, hanem költő és énekes barátaival előadták a Pokol és a Paradicsom első énekeit.
NÁ: Úgy képzeltem el, mintha egy rádiójáték lenne. Én hallottam a rádióban, évtizedekkel ezelőtt. Nagy, régi színészek szépen csinálták - nehéz volt, mert a Babits-féle szöveget mondták. Nehéz volt nem a zenéjére figyelni, hanem ténylegesen a cselekményre, de meglepően sokat kihoztak belőle. De azóta eltelt sok évtized. Azt például el tudnám képzelni, hogy a rádióban ezt használják. De hogy színpadra mit csinálnának belőle, azt nem tudom.
MN: Babits szinte szimbiózisban élt a Színjátékkal, amikor fordította, és a költészetére is erősen hatott. Weöres viszont azt mondta, épp azt élvezi Dantéban, hogy nagyon más világ, mint az övé. Önnél ez hogy van?
NÁ: Talán inkább az utóbbi. Azért ne felejtse el, hogy Babits fiatal volt, amikor csinálta, én meg öreg vagyok, amikor csinálom. Tehát egy csomó dolog már az életemben kialakult. Lezajlott vagy beállt vagy megtörtént... nyilván egy fiatal lélekre sokkal nagyobb hatással van ez.
MN: Na jó, de hát a szereposztásban is volt fiatal Dante, Grecsó Krisztián személyében, és volt idős Dante, a narrátor, akit viszont ön játszott...
NÁ: Igen, igen, igen (nevet). De valóban azt kell válaszolnom, hogy inkább a Weöres Sándor-féle érzés: hogy nagyon más, nagyon érdekes, nagyon szép, de semmi közöm hozzá.
