"A gödi Jobbik ezúton csatlakozik a tiltakozók táborához, és követeljük a képviselő úrtól, hogy az irodalmi kultúránkat lezüllesztő, magyarellenes Klasszikusok újramesélve sorozat kiadványait azonnal vonja vissza a piacról, a továbbiak megjelentetésétől pedig tekintsen el. Az utóbbi időben tapasztalt képviselői, illetve 'alkotói' tevékenységét úgy foglalhatjuk össze: ön a viselkedésével és írói munkásságával hónapok óta folyamatosan egy poharat tölt fel, de ez a pohár most csurig megtelt." E nyilatkozat volt a legabszurdabb mozzanata annak a gyors lefolyású "botránynak", amely Nógrádi Gergely és apja, Nógrádi Gábor (utóbbi számos ifjúsági mű szerzője) vállalkozását kísérte tavaly év végén. Novemberben jött ki az első három kötete (Az arany ember, A kőszívű ember fiai, Egri csillagok) annak a sorozatnak, amelynek keretében klasszikus regények, kötelező iskolai olvasmányok jelennek majd meg át- vagy inkább újraírt, alaposan megkurtított formában (egyenként 150-160 oldalon). A fölzúdulás csapásirányát a Nógrádi Gergely helyi szabad demokrata képviselőt támadó gödi leirat is jól érzékelteti. A főleg a jobboldali lapokban, blogokban megjelent fölszólamlásokból egyértelműen kiderül, hogy a pokolra kívánt szövegekről többnyire azok ismerete nélkül alkottak véleményt a harcias bírálók, ami persze nem meglepő: ahhoz ugyanis, hogy a nemzetrontás bűne kimondassék, elegendő volt a gesztus puszta ténye, jelen esetben az, hogy a Nógrádi-páros Gárdonyi Géza és Jókai Mór "szent" műveihez egyáltalán hozzá mert nyúlni. (A politikai jobboldalon egyetlen olyan közleményt találtam - a Magyar Demokrata honlapján olvasható Klasszikusok álruhában című cikket -, amelynek szerzője nem erkölcsbíróként, hanem a jelenséget tisztességgel körbejáró újságíróként lépett föl.)
Az első három kötetet azért nem csak ez a fajta reménytelen hülyeség kísérte, hiszen az okok, amik a szerkesztők-szerzők nyilatkozatai szerint a sorozatot inspirálták, nem légből kapottak. A fiatal nemzedékek romló szövegértési mutatóiról, a különböző fölmérések (például az évekkel korábbi Pisa-tesztek) riasztó adatairól időről időre hallani, s ha szűkebb környezetünkben akad pedagógus vagy könyvtáros, első kézből is értesülhetünk az olvasáskultúra bajairól. Más kérdés, hogy ezzel a gonddal nem először szembesül a magyar társadalom.
Winnetou nyomában
"Fordította és az ifjúság számára átdolgozta Szinnai Tivadar." A Karl May-kötetekkel - amelyek a mai negyveneseknek körülbelül azt jelentették, mint a mostani tizenéveseknek a Harry Potter - kizárólag ebben a formában lehetett találkozni. Vagy Cervantes monumentális regényét sokan máig Radnóti Miklós rövidítésében ismerik csak, Robinsonét pedig Benedek Elekében; és akit ifjúkorában elbűvölt a trójai mondakör, azt bizonyosan nem a Homérosz-fordítások ragadták meg, hanem Szabó Árpád regényes átirata (A trójai háború). A sor vég nélkül folytatható a Shakespeare-zanzáktól a Biblia különböző herélt változatain át a 100 híres regény típusú összefoglalókig. A deklarált cél valamennyi esetben a Nógrádiékéhoz hasonló volt: az új nemzedékek számára is közel hozni azon remekműveket, amelyek a mindenkori jelenbélitől eltérő nyelvezetük miatt alig befogadhatók a szépirodalommal ismerkedőknek.
Ráadásul a már életükben klaszszikusnak tekintett írók ugyancsak rettegtek attól, hogy műveik olvasatlanul porosodnak majd. Kosztolányi Dezső kitűnő regényét, az Aranysárkányt hangszerelte át az ifjúság vélt igényei szerint; a Kemény Zsigmond Rajongókját korszerűsíteni óhajtó Móricz Zsigmond többször is említette, attól fél, hogy írásait ugyanúgy elfeledik majd, mint a Keményéit; és például maga Jókai Mór nemcsak helyeselte, hanem támogatta is, amikor Bródy Sándor négy regényét átdolgozta az 1890-es években. Jókainak egyébként tetszettek Bródy egyszerűsítései, Kosztolányi ellenben utálta a sajátját, Móricz próbálkozását pedig kényszeredett megértés (Németh László) vagy ledorongoló elutasítás fogadta (Illés Endre a Nyugat 1941-es számában A veszélyes út címet adta kíméletlen kritikájának).
Közelítsünk a lehető legegyszerűbben az átiratokhoz: az első szempont, hogy önálló szövegként érdekfeszítőek-e, megállják-e a helyüket. Például a Cooper-átdolgozásokról vagy a Winnetou-történetekről ez minden további nélkül elmondható, mert bár népszerűségük töretlennek ma már nem mondható, a kiadóknak újra és újra megéri megjelentetni őket.
A másik szempont az lehet, hogy e zanzák mennyit őriznek meg az eredeti mű hangulatából. Mondhatnánk, erre nyilván a legkevésbé lerövidített szövegek alkalmasak. A különféle Biblia-sűrítmények ezt negatíve támasztják alá (ezekben az elmesélt történetek cselekményén kívül semmi nem emlékeztet az Ó- és az Újtestamentum könyveire), míg mondjuk a 100 híres regény alig tízoldalas ismertetőinek a java ellentmond e vélelemnek. (Salinger Zabhegyezőjének az összefoglalása például egészen kivételes.)
Nem bűn, de
E két evidens szempont alapján kijelenthető, hogy a Nógrádi-átiratok legjobb esetben is felemásra sikeredtek. A szövegek könnyen olvashatók, irodalmi filmforgatókönyv-szerűek, amik alig megszakított párbeszédfolyamból, könnyen befogadható egyszerű bővített mondatok sokaságából állnak. Az akcióközpontúságra jellemző, hogy például A kőszívű ember fiai egyik mozgalmas (és a Várkonyi-féle film okán az egyik legismertebb) fejezetét, a Leonid és Ödön barátságát bemutató részt - persze a szános-farkasos jelenettel - az átirat három fejezetre bontva tárgyalja.
Hogy e történetek mennyiben kötik le a tizenéveseket, azt megítélni tapasztalatok híján egyelőre lehetetlen; a különböző visszajelzések alapján azonban úgy tudni, hogy az érdeklődés folyamatos. Arra már jóval könnyebb választ adni, hogy mit őriznek meg Jókaiból és Gárdonyiból. Nos, a puszta cselekményvázon, pontosabban a fő cselekményszálon kívül az előbbiből lényegében semmit, az utóbbiból ennél valamivel többet (nyilván azért, mert Gárdonyi a többszöri átdolgozás során maga is mind újabb és újabb dialógusokat emelt be a leíró részek rovására, valamint nyelvezete is egyszerűbb a Jókaiénál). A húzások nyomán támadt űr nemcsak Jókai sajátos szóhasználatát és mondatfűzéseit nyelte el, de komplett karaktereket (Mindenváró Ádám, Boksa Gergő A kőszívű ember fiaiból) és úgy általában a jellemfejlődést, valamint a művek megértéséhez alapvető fontosságú leírásokat és értelmezéseket is (például, hogy miért is kulcsfontosságú a Senki szigete Az arany emberben). Vannak aztán érthetetlen megoldások is: ilyennek gondolom például az elbeszélő múlt idő (súgá, inté) negligálását, mert bár ez az alak kiveszett a nyelvből, megértése korántsem tűnik reménytelennek. Érthetetlen továbbá az eredetileg használt igeidők olykori önkényes megváltoztatása (az Egri csillagok elején a jelen helyett múlt) és az esetenkénti érzelgős hozzáírások (a legszembetűnőbb módon az Egri csillagok zárszavában).
Mi végre?
Az említett (és népszerű) 100 híres regény összefoglalói néhány extrém esettől eltekintve mindig törekedtek arra, hogy az adott keretek között átmentsenek valamit az egyedi stílusból is. A Klasszikusok újramesélve megjelent munkáival viszont ez a legnagyobb probléma: a nyelvi megformálás a húzással nem pusztán egyszerűbb vagy közérthetőbb lett (például a német és latin szavak kizeccölése miatt), hanem ennek során kifejezetten szegényes; Nógrádi Gergely többnyire olyan mondatokat kreált, amik inkább illenek képregények szövegbuborékaiba, mintsem Jókai- vagy Gárdonyi-átiratokba.
Hogyan ítéljük meg e három kötetet? Aligha van objektív mérce, ami alapján ez elvégezhető. A klasszikus művek átírása, újramesélése bevett és semmiképpen sem vállalhatatlan gyakorlat (senki nem tartja elfogadhatatlannak például a filmes adaptációkat sem). Másrészt viszont nyilvánvaló, hogy bármennyire "hasonlítsanak" is az átdolgozott munkák az eredeti műhöz, egy teljesen más szöveget eredményeznek; hiszen már az is értelmezői mozzanat, hogy mit tartok elhagyhatónak vagy átalakítandónak. Az újraírások nem pótolnak az égvilágon semmit, mivel egy másik művilágot hoznak létre. (És hát hogyan is rekonstruálhatná egy párbeszédesített átirat például az egyik legnyomasztóbb - egyszersmind legnagyszerűbb - magyar regény, a Fekete város bonyolult univerzumát - márpedig a hírek szerint Nógrádi Gergely és Gábor tervezi a Mikszáth-mű újramesélését is.)
Kedvet ettől még csinálhatnak az átdolgozott műhöz, ámbár egykori tanári tapasztalataim alapján úgy látom, hogy inkább csak annak, aki amúgy is szeret olvasni; aki viszont nem tud megbirkózni mondjuk egy Jókai-szöveggel, az a zanza esetleges elolvasása után sem gyürkőzik neki újra az eredeti műnek. Az iskolai kötelező olvasmányok népszerűtlenségén a tömörített verziók sem segítenek - a megoldás sokkal inkább e kánon újragondolása és modernizálása lehetne, amire szerencsére mind több, a gyakorlatban is működő példa van (például Harry Potter- vagy Kästner-könyvek olvastatása a János vitéz és Móra Ferenc mellett) - de ez egy másik cikk témája lehetne (és volt is a Narancsban, lásd: "Temessék már el a csávót", Magyar Narancs, 2007. május 3.).
A sorozat, ha belelendül, produkálhat a mostaniaknál jobban sikerült köteteket is. Mindent összevetve azonban a kísérletet célszerű annak tekinteni, ami: ügyesnek tetsző vállalkozásnak, amely jó érzékkel szúrta ki a könyvpiac egyik lefedetlen területét
Mindhárom kötet a Petepite Kiadó gondozásában jelent meg 2008-ban, áruk egységesen 1890 Ft
Az ötletgazdák
Nógrádi Gábor számos ifjúsági regény szerzője (a legismertebb alighanem a Gyerekrablás a Palánk utcában), valamint olyan filmek forgatókönyvírója, mint a Sose halunk meg vagy a Hyppolit- és a Meseautó-remake-ek, több helyen is elmondta: író-olvasó találkozók sokaságán panaszkodtak neki pedagógusok arról, hogy a mai diákok mennyire nem értik - és így nem is olvassák - a klasszikus (és kötelező) irodalmat. Ez adta a kezdő lökést a többkötetesre tervezett sorozat beindításához. Nógrádi állítólag több magyar írót is fölkért az átiratok elvégzésére, de mivel senki nem vállalta, az első három kötet újramesélését fia végezte el. Nógrádi Gergely bulvárlapoknál dolgozott, valamint, ahogyan apja írja róla, "több százezres példányszámban elkelt könyveket írt" másokkal közösen, "mások lelki világába helyezkedve, mások személyiségét nagy beleérzéssel szolgálva"; egyszerűbben fogalmazva: többek között az Albert Györgyi- és Vujity Tvrtko-könyvek (társ)szerzője, szerkesztője.
A vállalkozást sokan támadták, például amiatt is, mert a kiadványok nem jelzik világosan, hogy nem Jókai- és Gárdonyi-művekről van szó - márpedig a megjelent három kötet olyannyira átdolgozott, átírt szöveg, hogy korrektebb megoldás lett volna mondjuk egy Jókai Mór regénye Nógrádi Gergely átdolgozásában típusú megoldás. (A külső borítókon egyébként olvasható a sorozatcím, és az újramesélve szóból éppenséggel sejteni lehet, mit tartunk a kezünkben.) Nógrádiéknak azért nem csak kritikusaik vannak, hiszen sikerült olyan ismert neveket is felsorakoztatniuk tervük mellett, mint Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnök, Vitray Tamás vagy Békés Pál író. A sorozat szakmai lektora Tarján Tamás irodalomtörténész.
