Magyar Narancs: Azután kezdte írni az első Patrick Melrose-regényt, hogy az apja meghalt. Ha olvashatta volna a könyveket, mit szólt volna?
Edward St. Aubyn: Míg élt, biztos, hogy nem tudtam volna belekezdeni az írásba. És hát csakis a szerencsén múlott, hogy ő halt meg előbb, és nem én. Az első Patrick Melrose-könyvbe, a Nincs bajba csak három évvel a halála után tudtam belekezdeni; 1985-ben halt meg az apám, az első öt fejezetet ’88-ban írtam. Hogy mit gondolna róla? Belegondolni sem tudok. Apám egyik furcsa vonása volt, hogy perverz módon büszke volt az én… Szóval, az egyetlen hasznos dolog, amit az élete során nekem mondott, az egyetlen, ami nem valami szarkasztikus, perverz, kétélű megjegyzés volt, így hangzott: ha van valami tehetséged, használd, máskülönben egész életedben boldogtalan leszel! Ő maga tehetséges zenész volt, de nem használta ki. Részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy olyan torz és boldogtalan ember lett, aki ön- és másokat pusztító életet élt. Lehet, hogy az énje egy része még büszke is lett volna rám, hogy én végül kiszabadultam abból a ketrecből, amiből ő nem tudott, de ez csak spekuláció, nem tudom, mit szólt volna a könyvekhez. Nagyon fiatal voltam, amikor megfenyegetett, hogy megöl, ha bárkinek elmondom, mit tett velem, és ez a fenyegetés, ez a félelem nagyon mélyre hatolt bennem. Úgyhogy, amikor belekezdtem a könyvbe, és elkezdtem írni arról, mit tett velem az apám, kőkemény rettegésben éltem. Valahol azt gondoltam, apám fenyegetése be fog teljesedni, és meghalok, ha elmondom a világnak, mi történt. Ha tovább él, az túlságosan is fenyegető lett volna az írás szempontjából. Tudja, ő valóban gyilkos természetű ember volt.
| ||
MN: Előkelő, arisztokrata családból származik – amikor írni kezdett, nem legyintett a szakma, hogy persze, persze, ez csak egy gazdag csemete úri passziója?
ESA: Nem mondhatnám, hogy az osztályom epicentrumában helyezkednék el, de tény, hogy felsőbb osztálybeli családból származom, és tartja magát az előítélet, hogy aki ehhez a réteghez tartozik, akár lazán, akár szorosan, annak biztosan nincs tehetsége. Ez a belterjes sznobéria az irodalmi elit sajátja, velem szemben is megnyilvánult a lenézés, hogy amit csinálok, az nem lehet más, csak valami triviális kulcsregény. Nem is vettek rólam tudomást évekig. Talán a téma nehézségének is köze volt ehhez.
MN: Sosem tartoznék olyan klubhoz, amely felvenne a tagjai sorába – mondta a nagy komikus, Groucho Marx, majd utána Woody Allen. Ön tagja valamelyik hagyományos angol gentleman klubnak?
ESA: A White’snak vagyok a tagja. Ez egy nagyon exkluzív londoni klub a St. James’s Streeten. Előfordult, hogy oda jártam írni. Azért maradtam tag, mert ebéd- és vacsoraidő között, miután az ebédelők távoznak, csend borul a hatalmas szobákra és a hatalmas íróasztalokra. Kényelmes ilyen környezetben írni.
MN: Mire elkezdte egyetemi tanulmányait Oxfordban, már súlyos kábítószerfüggő volt. Tudott írni, ha be volt lőve?
ESA: Az írást csak akkor kezdtem, amikor már lejöttem a szerről, amikor már teljesen józan voltam. Elég gyorsan megírtam az első három regényt, öt év alatt megvoltam a Nincs baj, a Baj van és a Van remény megírásával, igaz, miután megírtam az első regény első fejezetét, megtorpantam. Szünetet kellett tartanom, annyira félelmetesnek tűnt, mi áll előttem. A következő évben tudtam csak folytatni az írást, akkor viszont nagyjából egyhuzamban és teljesen józan állapotban megírtam a három könyvet. A Baj van drogos jeleneteit elég nehéz volt megírnom, ezt az egy könyvemet éjszaka írtam, noha máskülönben kora reggeli író vagyok. A Baj vannál másképp volt, későn keltem, elmentem vacsorázni, majd irgalmatlan mennyiségű kávét tankoltam be. Amikor aztán London elcsendesedett, mert akkoriban még voltak csendes éjszakák, nem úgy, mint ma, nekiálltam az írásnak. De a drogos jelenetek olyan életszerűek voltak, hogy nem bírtam ki sokáig, hosszú sétákat kellett tennem a háztömb körül, hogy kibírjam az élmények felelevenítését.
MN: Miközben ezekről írt, nem érzett kísértést, hogy újra drogokhoz nyúljon?
ESA: Amikor ezt a könyvet írtam, már túl voltam az igazi nagy kockázaton – ez a Nincs baj megírása volt. Pánikrohamok gyötörtek közben, két teljesen ellentétes érzés feszült egymásnak: nagyon-nagyon el akartam mondani az igazságot, és nagyon-nagyon nem akartam elmondani az igazságot. Ehhez képest a Nincs baj kisebb kockázatot jelentett, sőt, többnyire élvezet volt írni, de azért a drogos jelenetek írása olykor a frászt hozta rám. De nem estem kísértésbe, hogy visszatérjek a drogokhoz.
MN: A nyolcvanas években igen fejlett volt az oxfordi partikultúra, a The Guardian néhány éve fotósorozattal emlékezett meg az oxfordi diákok extravagáns bulijairól – a résztvevők névsora Boris Johnsontól Hugh Granten át David Cameronig terjed. Része volt ennek a kivételezett körnek és a hedonista pezsgésnek?
ESA: Hugh Granttel egy időben voltam Oxfordban, vele valóban összefutottam, de amúgy teljesen elszigetelve tengettem oxfordi napjaimat. Boris Johnson és David Cameron is fiatalabb nálam. Nem voltam része az oxfordi szcénának. Londonban volt lakásom, főleg ott éltem, igaz, volt Oxfordban is lakásom, olykor eltöltöttem egy-két éjszakát ott is, de csak ha nagyon kellett, mert heti egyszer-kétszer fel kellett olvasnom az épp esedékes esszémet a tutornak nevezett tanáromnak. De amint ezzel megvoltam, és ez nem volt több egy óránál, kocsiba vágtam magamat és már mentem is vissza Londonba. Vagy New Yorkba, mert szerelmes voltam New Yorkba, és a tanítási időszakban is gyakran lógtam el a tengerentúlra. Elszigetelt, őrült, drogfüggő élet volt ez, de partiállat nem voltam ebben az időben. Partiállat csak később lett belőlem, miután magam mögött hagytam Oxfordot. Ez az intenzív társasági időszak úgy tíz évig tartott, ’82-től ’92-ig. Miután megírtam a harmadik regényt, a Van reményt, felhagytam ezzel is. Megírtam, amit akartam, nem volt szükségem több élményanyagra.
MN: New Yorkban vagy Londonban volt könnyebb heroinfüggőként élnie?
ESA: New Yorkban. A Baj vanban írok Pierre-ről, a dílerről, aki nyolc évet töltött a pszichiátrián, mert tojásnak képzelte magát. Remek díler volt, kiszámítható és elérhető; két és fél napig egyfolytában fent volt, és csak ezután aludt, olyan 18 órát. Ha épp ez alatt a 18 óra alatt kellett anyag, nos, azt hívták pechnek. Ezt leszámítva mindig elérhető volt és mindenből a legjobbat tartotta. Igazi topdíler volt. Nagyjából úgy festett az életem, ahogy a Baj vanban leírtam, a különbség csak az, hogy mindez nem egy napig tartott, hanem hosszú ideig így éltem. Egy New York-i hotelben laktam, és csak arra volt gondom, hogy alkalmazkodjak a dílerem alvási ritmusához. De persze ugyanez Londonban is tökéletesen kivitelezhető.
MN: Amikor betöltötte a tizennyolcat, egy családi örökségből nagy vagyonra tett szert. Az, hogy gazdag lett, megmentette, mert így a legjobb minőségű drogokhoz jutott hozzá, vagy épp ellenkezőleg, súlyosabbá tette a függőségét?
ESA: Mindenből hozzájutottam a maximumhoz, de maradtam, ami voltam; tökéletesen boldogtalan. Bár voltak ebben a tökéletes boldogtalanságban pillanatnyi pihenők; a ritka borok és a bivalyerős drogok hatására olyan erőteljes érzések mostak át, hogy ha csak átmeneti időre is, de eltávolítottak a gondolataimtól, az érzéseimtől, az emlékeimtől. Szerencsés voltam, hogy megengedhettem ezt magamnak. Bizonyos értelemben ez tartott életben, a drogok által kiváltott, múló megkönnyebbülést okozó percek. Ezeket a pillanatokat üldöztem elszántan és kitartóan. Ha nem tehettem volna, nem tudom, mi történik. Valószínűleg megöltem volna magam. Egyszer-kétszer meg is kíséreltem. Zavart a pénz is, kínosan éreztem magam tőle. A nagyanyám hagyta rám, akire nem is emlékeztem, meghalt még kiskoromban. Egy halott asszony pénze volt, amihez nem járt szeretet. Nem érdemeltem meg, nem dolgoztam meg érte, egyetlen vágyam volt, hogy megszabaduljak tőle. És ezt a projektet elég sikeresen végre is hajtottam. Hiszen azt az életet éltem, amit a Baj vanban részleteztem. Kialakult bennem a babona, hogy ha megszabadulok ettől a piszkos pénztől – hogy milyen családi okok miatt piszkos, arról a későbbi könyvekben írtam –, akkor el tudok kezdeni írni. Gondoltam, ha elköltöm mind, akkor belőlem is rendes író lesz, az a fajta, aki az írással keresi a kenyerét. És tényleg így is lett; elkezdtem írni, és meg sem álltam azóta sem.
MN: Mikor érezte úgy, hogy már tud beszélni arról, hogy az apja mit tett önnel gyerekkorában?
ESA: Volt valaki, akinek elmondtam, mielőtt elkezdtem a könyvet írni. És az akkori barátnőm is tudott róla, aki legépelte a Nincs baj szövegét. Ekkorra olyan öt-hat ember már tudott róla, vagy ha nem is ilyen sok, három-négy igen. Ez a téma 1988-ban még teljesen tabunak számított, különösen az én esetem, hogy egy apa ilyet tesz a gyerekével. Maximum olyan történetek keringtek, hogy perverz alakok járják a vidéket fiatal lányokra lesve, hogy megerőszakolják őket. De ami velem történt, az teljes mértékben tabu volt, szélsőséges eset. Ma persze más a helyzet, tömve vannak az újságok a szexuálisan bántalmazott gyerekekről szóló cikkekkel. Nagy merészség kellett ahhoz, hogy erről beszélni lehessen.
| Patrick Melrose Vannak szférák, amikről sejtjük, hogy sötétek és romlottak, de sosem akarjuk igazi valójukban meglátni őket. Edward St. Aubyn Patrick Melrose című, alig fikcionalizált önéletrajzi regényfolyama kéretlenül belehajítja az olvasót abba a megtévesztően bódító erjedésbe és decens önpusztításba, amit a ma is velünk élő európai arisztokráciával szeretnek azonosítani a túlzásokra és toposzokra fogékony fikciókészítők és -fogyasztók. Csakhogy St. Aubyn tapasztalata nem fikció: zsarnoki apja gyermekként rendszeresen megerőszakolta – amit (szintén bántalmazott) anyja tehetetlenül és csendben tűrt –, aztán mindenfüggő lett, végül pedig ő maga is ugyanúgy továbbörökítette traumáit családjára, ahogy tette azt akkor már rég halott apja.
A virtuóz hangnemváltások, a gyönyörű ritmusú, gömbölyű párbeszédek, belső monológok és a 90-es évek bombasztikus drogfilmjei (Trainspotting, Rekviem egy álomért) által ihletett delíriumjelenetek mind csak tetszetős formaságok – a Patrick Melrose valódi tétje a függőség és a trauma vándorlása generációról generációra. A sorozatban és a regényekben az arisztokrácia egy lassan oszló, de még mindig új lelkekre éhes szörnyeteg – ennek a Hugo Weaving életre keltette démonapa csak egyetlen reprezentánsa –, mely még mindig képes magához vonzani és korrumpálni a csillogó szemű, ártatlan kis plebejusokat (az újgazdag amerikai iparoslány anyát vagy a bohém hippi lányt). A hármas szerkezetű passiótörténet (szenvedés/ A Patrick Melrose nagyon elegáns tévémunka, és a látszat ellenére nagyon távol áll tőle a direkt kitárulkozás, miközben egy pillanatig sem engedi elfelejteni, hogy micsoda válogatott és főként mennyire valódi borzalmakról mesél. Bacsadi Zsófia
Az HBO sorozata, pillanatnyilag a Cinemax műsorán | |||
