A második világháborúval foglalkozó történészek számára örök dilemma, mennyire befolyásolta az eseményeket, beleértve a végkimenetelt is, a szövetséges nagyhatalmak vezetői közötti személyes, sokszor kifejezetten szoros kapcsolat. Ha kell, magunk elé képzelhetjük a Teheránban, Jaltában vagy Potsdamban tanácskozó három vezetőt: közülük Sztálin, a véreskezű diktátor mindig is a kakukktojás, kényszer szülte harcostárs lehetett, ugyanakkor a domináns tárgyalófél, akivel szövetséges partnerei kifejezetten gyümölcsöző munkakapcsolatot alakítottak ki. Ehhez képest a brit miniszterelnök (Winston Churchill) és az amerikai elnök (Franklin D. Roosevelt) kapcsolata azért is lehetett oly szoros, mert rokon szociokulturális környezetből jöttek, és minden értelemben egy nyelvet beszéltek. Gyakorlatilag több évtizedes, éppen a világháború alatt szorosra forduló (nem csak politikai) barátsággá nemesedő személyes kapcsolatukat elemzi végig Jon Meacham eredetileg még 2003-ban megjelent, magyarul az idén kiadott remek páros életrajza. A szerző amúgy nem céhbeli történész, mégis elnökbiográfiák sora került ki a keze alól – e könyve után megírta az alapító atyák sztoriját, később Andrew Jackson elnökségének történetét, de külön kötetet szentelt az idősebb George Bush sokat vitatott ténykedésének is.
Meacham munkáját a Franklin és Winston lapjain is aprólékos műgond, a források rafinált kiválasztása és szellemes meglátásokban gazdag elemzése jellemzi. Temérdek interjút készített azokkal, akik még találkozhattak a nagy kettőssel, de több új, addig nem elemzett forrást is talált, mint például Roosevelt sokáig titkolt (és persze házasságon kívüli) szerelme, Lucy Mercer Rutherfurd leveleit, illetve Pamela Churchill Harriman (a brit miniszterelnök menye, a kilencvenes években az Egyesült Államok párizsi nagykövete) addig ki nem adott feljegyzéseit. A két politikus ritka szoros kapcsolatot ápolt egymással – legalább kétezer üzenetet váltottak, és a háború alatt nem kevesebb mint 131 napot töltöttek együtt. És persze ne csak száraz és rigorózus hivatalos rendezvényekre gondoljunk! A leggyümölcsözőbb momentumok nem a tárgyalóasztalnál eltöltött sokórányi, gyakran steril és száraz egyezkedésekhez fűződnek. Kerti mulatságok, emelkedett hangulatú közös poharazások (elvégre mindketten nagy barátai voltak a minőségi szeszeknek), dohányfüstös trakták is alakították a világ sorsát. Meacham narrációjában mindez nem holmi spontánul kialakult barátság volt. Kettejük közül Churchill ismerte fel előbb, hogy a világ sorsa függhet attól, milyen személyes kapcsolatot tud kialakítani a másik angolszász szuperhatalom, akkor még csak potenciálisan szövetséges, de a britek küzdelmével rokonszenvező vezetőjével. Éppen ezért gondosan felmérte, elemezte Roosevelt viselkedését, kiismerte rigolyáit. Churchill elhíresült szavaival egyetlen szerelmes sem tanulmányozta annyit szeretője szeszélyeit, mint ő Rooseveltét. És Churchill meg is szerezte Roosevelt nagyrabecsülését: mindenekelőtt 1940/41-es makacs helytállásával, amikor országa sokáig egyedül dacolt a náci áradattal. Volt honnan újraindítani, javítani a kapcsolatukat, mert első, 1918-as találkozásuk alkalmával az akkor még csak a haditengerészet egyik civil vezetőjeként dolgozó Roosevelt egy balul sikerült vacsorán nagyon rossz benyomásokat szerzett Churchillről, az Admiralitás Első Lordjáról, a háború idejére létrehozott hadianyag-ellátási minisztérium vezetőjéről. Míg Rooseveltben rögzült a kiállhatatlan, hogy azt ne mondjuk, bunkó angol képe, addig Churchill nem is emlékezett első találkozásukra – de később elég idő jutott számára ahhoz, hogy előnyösebb oldaláról is megismertesse és hellyel-közzel megszerettesse magát az amerikai elnökkel. Pedig a karaktereik sem egyeztek: a sokszor teátrálisan extrovertált Churchill viselkedése gyakorta kiáltó ellentétben állt Roosevelt hűvös, néha fagyos nyugalmával. És míg az életre kelt brit oroszlán bizony nem szégyellte könnyeit és bömbölő zokogását, addig mindez nem is állhatott volna távolabb Roosevelttől.
E meghitt barátságba mindazonáltal belefért, hogy Roosevelt kíméletlenül kibeszélje, eláztassa Churchillt Joe bácsi, azaz Sztálin előtt, és még sajtónyilatkozataiban sem mindig kímélte barátját és régi szövetségesét. De még ennél is jobban fájt a brit államférfinak, hogy Roosevelt és vele az amerikai vezetés egészen máshogy képzelte a háború utáni világot, és sok tekintetben kiegyezett a szövetséges oroszokkal. Akikkel azért, ama bizonyos százalékos-szalvétás sztori tanúsága szerint, Churchill is megtalálta a közös hangot, elvégre maga is jól értette a cinikus hatalmi logikát.
Kettejük közül csak Churchill érte meg a háború végét, Roosevelt helyett pedig utódja és szövetségesei szabták meg a viszonylagos békeévek világrendjét – az utóbbi hét évtized történelmén végignézve mindenki levonhatja a tanulságot, mennyi köszönet volt benne. De az biztos (és Meacham is meggyőzően érvel emellett), hogy a második világháborút, benne a Hitler-ellenes küzdelmet csak ez a két, szoros kapcsolatban álló erős ember tudta megnyerni a világ kevésbé zsarnoki fele javára.
Fordította: Sóskuthy György, Soproni András. Park Könyvkiadó, 2018, 455 oldal, 4900 Ft
