Könyv

"Én diktálom a feltételeket"

Julian Assange: A letiltott önéletrajz

  • B. Simon Krisztián
  • 2014. június 8.

Könyv

Sértettség és önimádat, nyakon öntve egy kevés gyermeki naivitással - ezek a legfontosabb attribútumai a WikiLeaks-alapító letiltott önéletrajzának. Julian Assange ellentmondást nem tűrően próbálja lenyomni az olvasók torkán a maga igazságát, ami lényegében arról szól, hogy ő azon kevesek egyike, akik tisztán látják, hogyan nyomják el mindenféle gonosz erők az embereket pusztán azáltal, hogy elzárják őket az információtól.

"Bármennyire is modern, bármennyire is a legújabb szoftvereket használja, a WikiLeaks ugyanazokért a szabadságjogokért küzd, amelyeket már a John Wilkes-féle felvilágosodás kori gondolkodók is fontosnak tartottak. (...) A fékek és ellensúlyok nemzetközi szinten működő hivatala vagyunk." Mint ez a rövid idézet is mutatja, Assange-nak nincsenek kétségei afelől, mennyire fontos missziója van az amerikai katonai jelentéseket és diplomaták titkos táviratait kiszivárogtató oldalának.

A könyv egy pontján úgy is hivatkozik a 2011-es kiszivárogtatási akciójára, mint a történelem legnagyobb leleplezésére. Ennek fényében nem is csoda, hogy Andrew O'Hagan, az önéletrajzot jegyző bértollnok arról számolt be, amikor idén márciusban a London Review of Books számára megírta a WikiLeaks-vezérrel való együttműködése (és pár későbbi találkozása) történetét, hogy Assange-ot nagyon is zavarta, hogy Edward Snowden, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) lehallgatási ügyeinek kiszivárogtatója sokkal nagyobb figyelmet kap mostanában, mint az ecuadori nagykövetségen megbújó ausztrál.

Magyarul 2013-ban jelent meg az az önéletrajz, amelynek kéziratát olvasva Assange kifakadt: "Minden emlékirat prostitúció." Szólt is a kiadójának, hogy nem járul hozzá a könyv megjelenéséhez, de ezzel már nem tudta megakadályozni, hogy a polcokra kerüljön, hiszen nemcsak felvette érte az előleget, de addigra már jórészt el is költötte.

O'Hagan, a tollba mondott önéletrajz valódi szerzője viszont ezzel elesett attól a lehetőségtől, hogy újabb interjúkra támaszkodva pontosítsa Assange személyes történetét, hitelesebb képet adjon a személyiségéről, és bemutassa, miben más a hackerek elképzelése a közérdekű bejelentésről, mint az újságíróknak. Ami így a történetből eljutott az olvasókig, az sokszor eléggé zavaros, és erősen nyomot hagy a narratíván az a sértettség, amelyet Assange mindazokkal szemben érzett, akik nem feltétlenül értettek vele egyet. Mivel a 2011-es kiszivárogtatásokig rengeteg aktivistával és újságíróval kénytelen együtt dolgozni, meglehetősen sok összeveszésről és sértődésről számol be. Önreflexióra ilyenkor sosem kerül sor, mindig csak rácsodálkozik, hogy amúgy értelmes emberek miért nem képesek felfogni, mit miért tesz a WikiLeaks-vezér.

Ahhoz, hogy felkeltse a közvélemény figyelmét, a WikiLeaksnek szüksége volt befolyásos újságok támogatására, amelyek hajlandók voltak közölni a kiszivárogtatott dokumentumok egy részét. Első körben az amerikai New York Timesra, a brit Guardianre és a német Spiegelre esett Assange választása, amelyek nemcsak arra kellettek neki, hogy eljuttassák egy nagyobb közönséghez a WikiLeaks hírét, de tapasztalt oknyomozó újságíróik egyben garanciaként is szolgáltak az olvasóknak: ami átment a lapok szűrőjén, az minden bizonnyal fontos információ, aminek hitelességéről az újságírók is meggyőződtek.

Assange már a kezdetektől fogva többnek tekintette magát a lapokban megjelent cikkek forrásánál. Úgy gondolta, ő a valódi főnök. "Én találtam ki az egész kiszivárogtatást és a dokumentumvédelmet, valamint én dolgoztam ki, hogy miként tudjuk a lehető legtöbbet kihozni belőle. Újságíró partnereim választhattak, hogy vagy én diktálom a feltételeket, vagy az egészből nem lesz semmi" - írja egy ponton. Éppen ezért nem fért a fejébe, hogyan vette a bátorságot a New York Times, hogy beszámoljon az ellene felhozott nemi erőszak vádjáról. Ezt csak azzal tudta magyarázni, hogy a világ vezető újságai gyávák: szerinte félnek, hogy a kiszivárogtatott anyagok megjelentetése miatt megüthetik a bokájukat, hacsak nem tesznek gesztusokat a kormány felé is azzal, hogy részt vesznek az ellene indított lejárató kampányban.

Assange világképe végtelenül egyszerű: úgy véli, a hatalmasok el akarják zárni az átlagembert az információtól, a világ pedig nem áll másból, mint cenzorokból, gyáva opportunistákból és szabadságharcos hackerekből. Utóbbiakra egyre nagyobb szükség van manapság, mivel "az internet megkönnyíti a cenzorok dolgát, hiszen az igazságot egyetlen kattintással el lehet távolítani (Sztálin imádta volna)." Ezek után nem meglepő, hogy már a (meglehetősen érdektelen) gyermekkori élményei is a 2000-es években felvállalt messianisztikus szerepét előlegezik meg. "Természetesnek tűnt, hogy a fény segítségével küzdjek meg az ellenséggel" - utal például arra az esetre, amikor ötévesen nagyítóval pörkölte meg a hangyákat.

A könyv talán leghasznosabb - bár távolról sem exkluzív - része a több mint százoldalas függelék, amelyben az Assange számára legkedvesebb dokumentumokból találunk részleteket. Ráadásul a magyar kiadó hozzácsapott még egy pár oldalas összefoglalót, amelyben szerepel minden említésre méltó esemény, amely az angol és magyar nyelvű kiadás megjelenése között eltelt két évben történt. Bárcsak ugyanennyi energiát fektettek volna a szerkesztők az idegesítő sajtóhibák eltüntetésébe is! Arra például igazán figyelhettek volna, hogy 9/11 ne 2011. szeptemberi terrortámadásként szerepeljen.

Fordította: Medgyessy ZsóŢa. Tranzpress, 2013, 373 oldal, 3990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.