2000 áprilisában a Kalligram folyóirat az 50 éves Esterházy Péter köszöntésének szentelte aktuális számát.
| ||
Az egészen nagyszerű összeállításban különféle írásokkal, prózával, verssel, esszével pályatársai ünneplik az írót, aki a lapszám végén maga is szót kér egy felejthetetlen kispróza erejéig, amelyben öregedésről, életről és halálról beszél:
"(...)
Ötvenévesnek lenni az öregség (és a fiatalság) szempontjából: nevetséges. Én ebben az évben leszek annyi (ha); fiatalnak öreg, öregnek fiatal, e cikk írására nem ideális kor. A témát illetően: a kokettálás és önsajnálós évada.
Nem vagyok öreg, de az idő körülöttem öregszik. Egykor és most: még nem így osztom föl a világot. Egykor és most: ez az öregség sine qua non-ja. De azt már mondogatom: még. Beteg még úgy igazán nem voltam. Még ugyanannyit dolgozom. Még ugyanolyan jól (tehetségesen) alszom.
Aki méget mond, az ismeri a márt is. Az ízületeim (derekam stb.) már nem a régi.
A nyafogásnak ezt a metafizikai dimenzióját mint kiérdemesült futballista ismerem. Mint ilyennek van tapasztalatom a testről, vagyis az öregedésről, a sejteknek azon romlásáról, amely legkésőbb harminc évesen elkezdődik.
Sejtjeink valóban a halál felé menetelnek – egész életünkben. Előbb-utóbb nem lehet nem arra gondolni, hogy kéz a kézben mi is velük tartunk... Minden egyes pici izomhúzódás (vagy hogy a ma délelőtti konkrétumot említsem: minden feszülő, begyulladt Achilles-ín) emlékeztet a halálra és csakis a halálra. A futball e vonatkozásban kegyetlen, kegyetlenebb, mint például a tenisz, mert olyan mozgásokat követel, melyekre az ember negyven után (kevés kivétellel) nem képes, vagyis nem csak arról van szó, hogy amit csinálunk, egyre rosszabbul csináljuk, hanem olyasmit csinálunk, amelyről – ha valaha is értettünk ahhoz, amit csináltunk – tudván tudjuk, hogy nem vagyunk képesek csinálni.
Vagyis ki vagyunk forgatva saját magunkból. A futballpálya, amely addig – az ágyaktól stb. eltekintve – a legotthonosabb helyünk volt, egyszer csak idegen, ellenséges terep lesz. Ahol megtűrt alakok vagyunk.
Ez az emlékeztetés játékos, de éppen ezért (halálosan) komoly. Nem a betegség trivialitásával operál. Könnyű, de legalábbis magától értetődő úgy a halál jegyében állni, ha nagybetegen fekszünk. Ám egészségesen, lényegében fitten, fiatalosan (bár föltehetően a tartalékpadon ülve) lenni az elmúlás fennhatósága alatt, az mély, komoly, bonyolult élmény.
Ezt a bölcseleti mélységet minden harmadosztályú futballista birtokolja.
Van bennem félelem az öregségtől. A betegségektől, a fájdalomtól, a karbantartási nehézségek növekedésétől. A betegség mint foglalkozás: ezt szeretném megúszni. A poklot kórháznak képzelem.
De ez a kisebbik félelem. A nagyobbik az az egész embert érintő változástól van, amely függetlennek tetszik – s a félelmem erre vonatkozik, s nem a változásra magára – a változást elszenvedő alkatától. Vagyis hogy kitalálhatatlan, milyenek leszünk öregen. Ez elvileg lehetne izgalmas is, de inkább félelmetes.
(...)"
