Fesztivál
Például a Kék hold című tajvani filmet a világ első interaktív szerelmiháromszög-történeteként harangozták be. Öt tekercs, bármely sorrendben levetítve kiad egy nagyjátékfilmet, a választás a nézőkre bízva. Az interaktivitás ebben az esetben egyszeri lett volna. De nem volt. A film ráadásul videóról ment, home system rendszerben, az egyébként nagyszerűnek látszó képeket teljesen kontrasztmentessé és színhelytelenné téve. A történet pedig feláldozva lőn a rendezői koncepció kedvéért. Kár érte. Merthogy a szerelmiháromszög-történet szokványossága feltupírozódhatott volna a karakterek jobb kidolgozásával, az epizódok összeállhattak volna egy történetté. Itt azonban pacsmagolt figurák mozogtak, néhány visszatérő motívumot kerülgetve, minek eredményeként az utolsó két tekercs eseményei szinte már teljesen érdektelenné váltak. A figyelem lankadását egyedül csak a film néha burleszkszerű humora ellensúlyozta. Gengsztermotívum, mi más, de hogy. Kulcsot talál a két srác, majd hozzá a zárat is. A pályaudvari csomagmegőrzőben néhány papiros mellett egy fémedény, mely a Magyar Köztársasági Kupa is lehetne, ha nem rejtené a Big Brother fedőnevű főnök hamvait. Főhőseink nem merülnek bele a részletekbe, inkább futásnak erednek, gondolván, hogy most a tuttiba nyúltak. Az üldözők csakúgy bénáznak, ahogy ők, emellett nem is egy bandához tartoznak: az egyik félnek a hamvak kellenek, a másiknak a papírok. Nyilvánvaló, hogy az egyes számú banda a dossziés fószert kapja el, a kettes számú magányos harcos (ki főállásban rendőr) az urnást. Az utóbbi sikeresen kiszórja a hamut, majd a kettes számú üldözővel újragyártják a főnök földi maradványait. Már csak a csere van hátra, rendőr az ablaknál, gengszterek az ajtóban. Közöttük hőseink állnak remegve, majd az urnás az ajtó felé, a dossziés az ellenkező irányba indul el. Középre érve sikeresen cserélnek, miközben
menetirányuk változatlan
A geg koronát is kap, mivelhogy az urna újabb leejtése után a bandatagok porszívóval gyűjtik össze szeretett vezérük vélt hamvait.
Szóval nevetni kell, de milyen szomorú is az, ha egy film több akar lenni a viccnél, közben mégsem. Francois Ozon munkája, a Szappanoperett pont ilyen. A fiatalabb polgárok esetleg szörnyülködhetnek egy kicsit, a rendező pedig sajnálhatja, hogy ezt a filmet nem tizennyolc éves korában forgatta le. Stílusosan fényképezett szupertrash a neve az efféle képtelenségeknek, amikor egy fehér egér felbukkanása nyomán egy kertvárosi mintacsaládban minden lehetséges szexuális és egyéb szabály felborul, olyannyira, hogy John Waters azóta már biztosan nem érzi annyira egyedül magát. Nincs viszont min meglepődnie annak, aki már látta a francia rokon tavaly vetített rövidjeit (Nézd a tengert!, Nyári ruha), az egyik brutális rémtörténet, a másik sikamlós komédia, az ötvözet azonban mintha kicsit túl sok lett volna a jóból.
Ez enyhe kifejezés lenne a következő francia botrányfilmre vonatkoztatva. A fényképezés, a művészeti vezetés itt is stimmel, fehérben úszik a hős, hősnő, csak valami szimbolika lehet, annál is inkább, mert a Románc című film a szexről szól. Legalábbis onnan gondoljuk, hogy a tolmács szerint a jól öltözött fiatal hölgy állandóan ilyeneket mondott benne, hogy A pasim nem akar megdugni... Utálom a férfiakat, akik megdugnak... Imádom a nagy farkakat... a férfiak farka vékony, rövid és hegyes... Olyan a farkad, mint egy kismadár. Mikor a kezemben tartom, attól félek, elrepül... és még sok hasonlót. Szerepel benne továbbá egy pornósztár, bizonyos Rocco Siffredi, de ő legalább azt csinálja, amihez ért, a rendezővel (nő az istenadta) ellentétben.
A Bűnös kocka rendezőjét viszont a színészvezetésétől eltekintve dicséret illeti, mert ahhoz képest, hogy a film nem szól másról, mint hogy x számú idegesítő karakter egy egész estén át próbál kijutni egy Rubik-kockánál is bonyolultabb és méretesebb szerkezetből, biztosan
kevesebben aludtak el
rajta, mint a Berlin - Moziváros című Wenders-dokumentumfilmen. A futurisztikus blokk a Mátrix-vetélytársnak kikiáltott Cronenberg-féle EXistenZ-szel folytatódott, és a tőle megszokott, túlburjánzó testnyílások láttán egy pillanatra úgy tűnt, a francia szexmisszió is. A lényeg, hogy itt a nintendóktól a pisztolyokig szerves, gennyes és iszonyúan gusztustalan összetevőkből állítanak elő dolgokat, amikkel aztán kiléphetünk a napi létből egy olyanba, ahol sokkal jobb a fény (nem mintha Jude Law-nak nem lenne tökéletesen mindegy), hogy aztán jól ne találjunk vissza.
Ha tehát az ember ilyenformán átrágta magát a gall hímvesszőkön és a számos akkor ez most a valóság? dilemmán (lesz még mindkettőből, gyanítom), mintegy jutalomként is felfogható a Túlvilág című japán film, mind közül a legvalószínűtlenebb esélyekkel holmi utóéletre. Túl szép ugyanis. Ahogy nézzük, előbb-utóbb feltűnik: szereplőink egytől egyig halottak. Persze beszélnek, járkálnak a szakszervezeti üdülő küllemű épületben, még videót is néznek, csak éppen azon is a saját életüket, ami ekkorra véget ért. Most pedig pár napjuk van rá, hogy válasszanak egy pár perces emléket, amivel ellesznek az örökkévalóságig. Nem mindegyikük tud vagy akar, kérdezőik ekkor finoman noszogatják őket, pedig, mint kiderül, ők sem választottak, és ezért élik a túlvilági lét egyetlen formáját. Az ő feladatuk az emlékek rekonstruálása is, amiket azután egy iskolai színjátszószakkör profizmusával vesznek filmre, de senki nem panaszkodik, hogy ő akkor már inkább az eredeti emléket szeretné átélni egy helyenként igencsak groteszk másolat helyett. A filmet azonban pont a minimális misztifikáció teszi kivételessé, benne az élők világa át-átcsúszik a széleken, mindenhol emberek, tökéletlenek, suták, és nyolcvanas évek eleji technikával dolgoznak. A szereplők dokumentumfilm-stílusban felvett hangos töprengései önmagukban is rengeteget mondanak, de nem lenne teljes a kép az asztal másik oldalán ülők nélkül - ők az igazi főszereplők.
Sajnos tény, hogy lassan a Titanic
az egyetlen hely,
ahol mennek olyan zenés videók, amiket nem az előadó miatt érdemes, de érdemes megnézni. Idén a filmes szörnytervezőként indult Chris Cunningham és az egyik ígéretes francia, Michel Gondry munkái mentek, előbbi hamar visszatalált a rémekhez, a csúcs az Aphex Twin Come to Daddyje, de aki valami csoda folytán már látta, biztos emlékszik a Placebónak (36 Degrees) vagy Björknek (All is Full of Love) forgatott klipjeire is. Természetesen az ő neve is egy Madonna-videó (Frozen) után kezdett ismerősen csengeni, sajnos pont ennek az elejéből sikerült levágni egy jókora darabot. Michel Gondry viszont egy másik ikon, Björk nevével hozható összefüggésbe, hat klipet forgattak együtt, többek között a Human Behaviort és az Army of Met, a többi (Isobel, Hyperballad, Joga, Bachelorette) egyébként már sokkal kevésbé követi ezt a feltehetőleg mindkét művész által kedvelt, groteszkbe hajló mesevonalat. Gondry nevéhez fűződik még a szintén homlokegyenest más stílusú Stones-videó, a Like a Rolling Stone, ahol ő használta először a cseppfolyóskép-effektust egy kis narkós szétcsúszás illusztrálásaképpen, de persze azóta elég sok követőre akadt.
És még nincs vége.
- orosz-vörös -
