Könyv

Bregovictyal kapcsolatban, sajnos, megkerülhetetlen kérdés, hogy mekkora "szélhámos", ha egyáltalán... Mint tudjuk, az egykori Jugoszlávia egykori Bijelo Dugme nevű etnorockzenekarának a vezetője volt ő, kinek a háború kitörése után a globál isten is felvitte a dolgát, a Kusturica-filmzenék összekalapálása révén. Amit elért velük, annál többről nem álmodhat szerző: ma már világszerte, etnikai-politikai-geográfiai hovatartozástól függetlenül, a Balkán örökzöldjeiként adják tovább Djurdjevdan és Mesecina című dalait; legfeljebb az a gond, hogy többek - például az érintett Kusturica vagy Markovic - szerint nem ő írta őket.

Abban, hogy a Buena Vista Social Club lemezsorozatból a világzene (alighanem) legvonzóbb sikersztorija lett, súlyos szerepet játszhatott a mögötte rejlő emberi minőség is. Így válhatott - mint ragyogó boleróénekes és mint sors, együtt - Ibrahim Ferrer a nyugdíjasklub csillagává: mint emlékszünk, Wim Wenders filmjének is az volt az apropója, hogy figyelemmel kísérje első szólólemeze felvételét. Hogy 1999-ben, az akkor hetvenkét éves Ferrer elmondhassa: megvalósult az álma - míg az azt megelőző években cipőtisztításból és mogyoróárulásból éldegélt. No de ez már lerágott csont. Itt van az új anyaga, lapozzunk.

Átlag kétévente valami megmagyarázhatatlan láz támadja meg a magyar zenészeket. Erőt vesz rajtuk a nyugtalanság, a veszekedés, a széthúzás démona. Vezető- és munkahelyváltások, férj- és feleségcserék jellemzik ezeket az időszakokat.

Magyar Narancs: Ha a fenti állítások igazak, szinte önként adódik a kérdés: miért nem pályázta meg a Magyar Állami Operaház igazgatói székét?

Élete nyolcvanötödik évében nem életműsorozata jelenik meg bőrkötésben, hanem egy új regény, amely ráadásul egy kétkötetesre tervezett mű első része. A marketingszöveg mindehhez az, hogy Szabó Magda most aztán elmondja azt is, amit eddig elhallgatott.

Finta József nevét sokan ismerik a laikusok körében is, híre, hírhedtsége idehaza csak Makovecz Imrééhez fogható. Ez a helyzet az építészeti zsurnálkritika utóbbi évekbeli fellendülése ellenére sem változott, más, karakteres kortárs építészek - hogy csak néhányat említsek nagy hirtelenjében: Virág Csaba, Turányi Gábor, Cságoly Ferenc, Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Reimholz Péter, Tomay Tamás, Janáky István, Vadász György, Zoboki Gábor, Ferencz István, Bán Ferenc, Mátrai Péter, Mónus János, Kapy Jenő - ismertsége még mindig eltörpül e két titáné mellett. Két "sztárépítészünk" van tehát, s ez még akkor is tény, ha Finta érthető okokból elutasítja e megítélést, az amerikanizmusoktól élből ódzkodó Makovecz pedig nyilván egyenesen sértésnek is venné az efféle, "trendi" nyelvi fordulatot. Finta egyébként legalább annyira megosztja a közvéleményt, mint Makovecz, s legalább annyi előítélet, félreértés tapad a nagy funkcionalistához, mint társához, a szerves építészet kulcsfigurájához. Kettejüket összehasonlítani persze botorság, hiszen szakmai és közéleti szempontból Finta és Makovecz ég és föld. Makovecz modernellenes, míg Finta örök modern. Makovecz kulisszaépítész, és hol bravúros, hol mákonyos módon, de mindenképp nagy stiliszta, Finta ellenben mindig is

Az első újévi hírek között olvashattuk, hogy a Magyar Televízió új produkciója, a Szuperbuli simán lenyomta szilveszter éjszaka a Heti Hetest. A kereskedelmi csatornák és a köztévé nézettségi mutatóinak ismeretében ez valóban hír; legalább akkora meglepetés, mint az, hogy Szombathelyen született meg 2003 első gyermeke, nem pedig a sokkal nagyobb Budapesten. De ha azt nézzük, hogy az év utolsó napján - különösen éjfél után - a közönség többre értékeli a táncot és a dalt, mint a viccesnek szánt beszólásokat, akkor is szenzáció ez az eredmény? Ráadásul a Szuperbuli esetében szó sincs új produkcióról, Lagzi Lajcsi igazolt át a köztévébe, aki ugyan kifakult sztárnak ítéltetett a TV 2-nél, de azért éveken át ő szállította a legnézettebb műsorokat.

Három népszerű, egymást erősítő és egymással összefüggő legitimációs érv blokkolja a valóságműsorok bírálatát. Az első a nyugati siker: olyan országokban, amelyek "felé tartunk", ezek elfogadott programok. A második az üzleti siker: olcsó műsor, magas nézettség, nagy (reklám)bevétel. A harmadik a siker mint a népszavazás egyik formája, amellyel szemben nincs helye egy kisebbség ellenvetéseinek.

A trákok a Balkán északkeleti részén éltek, bizonyos jelek szerint fejlett kultúra volt az övék, Trákia (az egyszerűség kedvéért) mégis huzatos helynek számított: nincs erre bizonyíték, hacsak a mai meteorológiai adatok nem irányadók - északkeleten a helyzet botrányosan változatlan.

Kertész Imre nagy író: talán még akkor is megkapta volna a Nobel-díjat, ha nem olyan kis nyelven ír, mint a miénk, hanem mondjuk angolul.

Mármint az ősz, ahogy a Költő híres versében mondta volt, valamint - öt év hallgatás után - Kántor Péter új verseskötete. S mindegyikük (az ősz, a Petőfi-vers és a Kántor-kötet) szép, mint mindig énnekem. Már csak azért is, mert számítani lehet rájuk, mert időről időre visszatérnek. Ha van egy kis szerencsém, mikor megjelenik ez az ajánló, még tart az ősz végi jó idő, ez a titkos, melankolikus szűrt fény, az utolsó fellángolás a tél beköszönte előtt, amely azt hirdeti, hogy "itt minden enyészeten győzni fog a szépség"(Vas István). Ugyanis Kántor kötete is régi-régi toposzokat dolgoz meg, fordít ki és használ fel, kiemelten a nyárét és az őszét, vagyis a mulandóság - talán - legrégebbi metaforáit. (A Bécsi nyár és a Pesti ősz című ikerversek, a Kovács András Ferenc Téli prézlijére válaszoló Nyári prézli című vers stb.) De sokkal nagyobb tisztelettel bánik a hagyománnyal, semhogy radikálisan nyúlna hozzá, nem vonja vissza, nem ironizálja át, csak kissé átformálja. A szövegeibe rejtett szövegközi utalások is érvényes, máig változatlanul érvényes kérdésként hangzanak fel verseiben. "Az éjjel hazafelé mentem, / J. A. után, 2000-ben, / háltak az utcán, a padokon. Mi dolgunk a világon - járt a fejemben / a Vörösmarty-gramofon".

Alig néhány éve dózerolták le a Magyar Optikai Művek szocreál stílű gyárépületeit, hogy utóbb majd helyükön húzzák fel bevásárlóközpontjával és lakóépületeivel az esztétikai értelemben mindenképp kétes értékű MOM Parkot, amelynek stílustalan otrombaságán csak az Alkotás Pont Irodaház üvegtömbjei enyhítettek valamit mostanában. Az ipari épületek sorsa a "posztindusztriális korban" persze másképp is alakulhat. Erre a hetvenes évek Nyugat-Európájában nemcsak a hagyományaikat tisztelő, a fenntarthatóság elvét követő építészek, de még a kultikus Pink Floyd zenekar is felhívta a figyelmet Animals című lemeze borítófotóival és az album promóciójával. A nyilvánvaló környezetvédelmi mondanivaló mellett a londoni Battersea-erőmű kéményei között lebegő jelképes léggömbdisznó a pusztulásra ítélt, igényes tervezésű ipari objektumok kívánatos megmentését is sugallta. Az Egyesült Királyságban az elmúlt évtizedekben sorra meg is születtek a remek példák a volt ipari épületek értő újrahasznosítására, melynek mára már klasszikusnak mondható három alapesete a loftlakás, a kulturális célú átépítés és az irodaház-funkció megteremtése. Az angol példák közül nemzetközi hírű a Tate Modern, mely az eredeti épület karakterét messzemenően tiszteletben tartva lett egyszerre modern művészeti tárlatokat befogadó múzeumépület és az angol ipari építészet emlékműve is. Kevésbé ismert példa az Európai Unió egyik leginkább multikulturális régiójában több négyzetkilométeres terepen elterülő Alte Völklinger Hütte. A Saarbrückentől délre fekvő hatalmas ipari monstrum, a német acélipar egykori fellegvára ma a világörökség részeként kultúrközponttá alakul át hangversenytermekkel, kávézókkal és kiállítótermekkel. A hatalmas ipari szoborcsoportként sorakozó öntödeépületek éjjel land-art műalkotásként izzanak narancsos, lila neonvilágításban. Biztató hazai példát is egyre többet lehet említeni. Ilyenek például a Hajógyári sziget irodaépületei, Újpesten a MEO, a Trafó a Ferencvárosban, a Harbor Park a Nagytétényi úton, Kelenföldön a Fonó vagy éppen - ugyanitt - a Dorottya Udvar.

Judith Herzberg, Harry Mulisch, az erdélyi magyar Stephan Lang és az ugandai Moses Isegawa mellett a Bolygó hollandok irodalmi fesztiválon Budapesten járt az utóbbi évek legtöbb feltűnést keltő holland szerzője: az 1971-ben született Arnon Grunberg kötetei százezerszámra fogynak, köztük első regénye, az Uborkaszezon (JAK-Osiris, 2000), és a most - temérdek sajtóhibával - megjelent Fantomfájdalom (Gondolat).

A rendszerváltozás óta meg nem született törvények története közül talán a filmtörvényé a legkacifántosabb: mindig gyúrták, mindig megfeneklett.