Frászt érdemelsz többet!

Lori Gottlieb: Légy a felesége!

  • Orosz Ildikó
  • 2012. február 6.

Könyv


Negyvenezer dollár: ennyivel magasabb éves jövedelmet kell összevakarnia egy az átlagnál alig 3 centivel alacsonyabb amerikai férfinak ahhoz, hogy ugyanolyan vonzónak találtassék a párválasztás „piacán”. Sovány vigasz! Egyfelől legalább elmondhatjuk, hogy nem csak minket, nőket mérnek farra, kilóra, másfelől ettől nekünk nem lesz jobb. Az axióma mégiscsak az, hogy egy nő értéke harmincöt felett rohamosan zuhan, negyven felett pedig – ha mégoly okos, sikeres is, és ahhoz képest jól tartja magát – a nullával konvergál. Ellenben a férfiak értéke ez idő tájt masszívan nő, hisz’ mi az a kis kopasz folt cserébe a stabil egzisztenciáért.

Tudja ezt Lori Gottlieb is, amikor az unalomig ismert témát járja körül: miért halogatják a nők a párválasztást, miért él olyan sok nő negyven felé egyedül. Magába néz, és kénytelen elismerni, hogy a hozzá hasonló nagyigényű, anyagilag független, posztfeminista fajta irreális elvárásokkal rendelkezik a párkapcsolatokról, és ráadásul az énképe is torz. Egyre várjuk a tízpontos, családcentrikus macsót, sorra tesszük lapátra az erős nyolcasokat, aztán csodálkozunk, ha végül a lejárt szavatosságú ötpontosok maradnak. Az öntudatra ébredt nő a kompromisszumokat megalkuvásnak tekinti, és megszállottan hiszi, hogy ő többet érdemel. Pedig egy frászt! Addig fikázunk, míg jól megszívjuk – így az üzenet, persze jó bő lére eresztve.

A könyvet kiemeli az önsegítő tucatirodalomból néhány jól megírt jelenet, és az, hogy Gottlieb saját élettörténetével hitelesíti tárgyát: a negyedik X közeledtével eszmél rá, hogy még mindig nem találta meg az igazit, vagy ha volt is vele dolga, fiatalon más értékrend szerint osztályozott. A biológiai vekker azonban ketyeg, úgyhogy szül gyorsan egy gyereket, akinek jobb híján a spermabankból választ apukát. És ez még csak a kezdet: a nevelődésregény-szerű történetben sorra járja a házasságközvetítőket, internetes társkeresőket böngész, rapidrandikon rémüldözik a kínálaton (elképzeli, miről beszélgethetne vacsoránál a deres halántékú rovarirtóval: drágám, mi újság a csótányokkal?), kifaggat indiai gurut és helyi rabbit arról, hogy mit kellene másképp csinálnia. Belső átalakulása azonban szemlátomást későn következik be, úgyhogy joggal marad el a hepiend.

Park, 2011, 341 oldal, 3500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.