A tudós komoly ember, aki szigorú, jól kidolgozott, kipróbált és ellenőrzött módszerekkel dolgozik, eredményeit a tudósközösség kontrollja és józan, racionális kritikája mellett publikálja.
Ez volna hát a tudomány embere, ahogy a népszerű sztereotípiákban és vállveregető karikatúrákban megjelenik – s pontosan ez az a kép, amellyel Michael Brooks, a jeles tudományos szakíró vitába száll. Állítása szerint ez a fajta tudósimázs csak az utóbbi szűk évszázad, de még inkább az utóbbi pár évtized terméke; elegáns, de szűkre szabott szerep, amelyet egyszerre erőltettek kívülről és támogattak – a komolyság és a presztízs jegyében – a tudományos közösségen belülről is. Csakhogy az eredetileg álcázásnak is szánt maszk szépen rajtaragadt viselőjén: bár a kutatók sokszor próbálnának másként is viselkedni, ezt leginkább csak rejtve vagy titokban tehetnék meg.
A szerző határozott állítása szerint ez az imázs és egyben szerepelvárás nemcsak hamis, hanem kontraproduktív is: alkalmazása rendre a kreativitás rovására megy. Illetve csak menne, ha a tudósok hagynák magukat kordában tartani – a vakmerők és a „dilisek” ugyanis rendre kitörnek a karámból. A könyv gerincét különböző esettanulmányok felsorolása teszi ki, lelkesítők és elszomorítók vegyesen, bár az optimizmus erősítése céljából tán az előbbiek vannak többen.
Brooks könyvében a tudósok csakúgy gyarló emberek, mint mi magunk: apróbb-nagyobb csalások révén jutnak előre, a szabályokat megkerülik, vagy ha nem megy, nyíltan áthágják, tudományos konkurenseikkel szemben pedig néha nemtelen eszközökkel élnek – pláne, ha meggyőződésük, hogy igazuk van. Az ideális tudománykép normáinak megsértőiről és a következményekről szóló fejtegetéseit imponáló tudománytörténeti törzsanyaggal megtámogatva tárja elénk Brooks – már csak ezért is megéri könyvét lapozgatni. (Azért meg kell jegyeznünk: a fordítás néhol döcög, és nem is hibátlan – nem ártott volna átnézni még egyszer-kétszer.)
Ráadásul a könyvben esettanulmány gyanánt elemzett témák megdöbbentően aktuálisak bírnak lenni. A minapi brutális erejű napkitörés hatásainak számbavétele közben eszünkbe kell jusson például a zseniális, 1970-ben fizikai Nobel-díjjal jutalmazott svéd tudós, Hannes Alfvén esete, akinek a kutatásai nélkül mit sem tudnánk a plazmahullámokról és a Föld mágneses védőpajzsának pontos viselkedéséről – miközben irigy és intrikus kollégái miatt hosszú időn át csak kerülő úton, csak kicsiny presztízsű tudományos lapokban publikált. Mert bizony bármily szórakoztató is a kreativitásuk határát tudatmódosítókkal tágító, majd általános elismerést szerző tudósok esete, a másik oldalról annál elszomorítóbb a régi cinikus tudománytörténeti bonmot igazolódását látni: minél nagyobb mértékben segítette elő egy jeles tudós saját tudományterületének bővülését, annál nagyobb kolonc lesz majd személye és műve a fejlődés útjában.
Az önmagukon kísérletező zseniális bolondok és a megkésett vagy kétes értékű elismerésbe belekeseredő innovátorok példája kétségtelenül megindító. A ma is élő és viruló zseniális, autodidakta feltaláló, Stanford Ovshinsky kreálmányai nélkül például nem létezne modern félvezető-technológia, s a mobiltelefonoktól a laptopokig, a hibrid járművektől az LCD tévékig többtucatnyi, civilizációnk számára immár létfontosságú berendezés (legalábbis a mai formájában) nem jöhetett volna létre – ahhoz viszont már nem volt elég tehetsége, hogy tudását pénzre is „lefordítsa”. Olyan is van, amikor a minden szabályt áthágó tudós megbolondítja az egész közösséget, Stanley Prusiner pedig úgy zsebelte be a kergemarhakór kórokozójának azonosításáért kijáró Nobel-díjat, hogy voltaképpen sosem igazolta az állítólagos prionok felelősségét, ahogy azt sem, mik is ezek valójában.
Brooks szeret ugrálni a témák között, néha meredek asszociációkat alkalmaz, s könyve olvastán abban sem vagyunk biztosak, hogy eredeti téziseit sikerült-e igazolnia – viszont rengeteget megtudunk tőle a huszadik századi természettudományok fejlődéséről és a tudósközösségek működéséről is.
Fordította: Bojtár Péter, Striker Judit. HVG Könyvek, 2011, 379 oldal, 3900 Ft
