Egy angol kastély ódon falai között minden éjszaka velőtrázó kacaj borzolja a lakók hátát, folyosóin hol egy halálfejes kísértet, hol egy kísérteties tibeti szerzetes szedi áldozatait. Eközben a hírhedt szuperbűnöző, Skorpió London gazdag polgárait öldökli, az átváltozóművész, Vörösbegy párizsi ficsúrok zsebeit fosztogatja, egy álmos riporter vagy egy morcos nyomozó pedig gyilkosságok szövevényes szálait bogozza ki Amerikában. A Fapados Kiadó A magyar ponyva klasszikusai sorozatában megjelent bűnügyi történetek stílusukban, történeteikben elütnek ugyan egymástól, de több közös elem is felbukkan bennük. Mindannyian távoli országokban kalandoznak, cselekményüket annak a vidéknek a díszletei közé helyezik, amelynek bűnügyi irodalmából a legtöbbet kölcsönöztek, rejtélyeik az irreálissal kacérkodnak, fő elemük az álruhákkal, színjátékokkal megtervezett bűntények, bűnözőik pedig a furmányos megtévesztések nagymesterei. Valóságtól elrugaszkodott, pergő kalandokkal szórakoztatnak. Rodriguez Ödön (Barsi Ödön, E. A. Rodriguez és számos más név alatt), Moly Tamás és Aszlányi Károly (Kirk Van Hossum) műveiből válogattunk.
*
Rodriguez Ödön író és rádiós rendező szinte minden műfajban kipróbálta magát. Amíg testvére, a filmrendező Rodriguez Endre egy-egy kémfilmmel vagy bűnügyi szál beemelésével csak óvatosan kacsintott ki a filmgyártást uraló vígjátékok és melodrámák közül, addig öccse a sci-fitől a westernen át a légiós történetekig a ponyvairodalom szinte minden zsánerében alkotott. A nevető halál (készülésének évéről nincs adat) és A szárnyas penge (1945, a háború miatt nem jelent meg) a gótikus rémregények világából indítja a racionalitásra és logikára alapozott nyomozásait. Detektívjei C. Auguste Dupin és Sherlock Holmes (nevére mindig hivatkoznak hősei) mintáját követik: amíg a kísértetek rémisztgetnek, ők az illúzió mögé lesnek, hogy végül a természetfelettit földközelbe hozhassák, ahogy teszi ezt Holmes a sátán kutyájával vagy a sussexi vámpírral. Mint a Marie Rogt titokzatos eltűnése című Poe-novellában, amelyben Dupin ki se lép szobájából a nyomozása során, A szárnyas penge kamasz detektívje ágyból fejti meg a rejtélyt. Az elbeszélő is hasonlít Dr. Watsonhoz vagy Poe névtelen hőséhez; egyes szám első személyben hangzanak el a történetek, s bár a mesélők aktívan részt vesznek a nyomozásban, nem sokat tesznek hozzá, inkább tűnnek a detektívek hű krónikásainak.
Másfajta utat járt be Rodriguez A vörös skorpió című regényével, illetve folytatásával, A skorpió bandájával (mindkettő 1936-os). A vörös skorpió már átmenet a kalandregény felé. Első fejezetének helyszíne bár hasonlít az említett kastélyokhoz, már nem a ködös angol tájban, hanem London közepén található. Feltűnnek ugyan még A nevető halálban olvasott összezsugorított koponyák, de a gyilkos ember volta már egyáltalán nem kétséges. Ez a könyv az Edgar Wallace-féle rendőrregények felé mozdul el, jóval több üldözéssel és akcióval, folytatása, A skorpió bandája pedig szinte teljesen átlép a kalandregények birodalmába, ahol az izgalom nem a "ki tette?", hanem a "hogyan tette?" kérdésből fakad. A szuperbűnöző Skorpió az igazi hőse e két kötetnek, aki hasonló kvalitásokkal bír, mint Fantoömas vagy Dr. Mabuse Fritz Lang filmjében; álruháival bárkit képes megtéveszteni, bűntényei a tökéletes szervezésre épülnek. Hasonlóképpen, mint névrokona a Piszkos Harryben, ő is zsarolással keresi kenyerét - ha nem fizetnek, akkor öl. Mindkét regény (a második tulajdonképpen az első ismétlése) a biztonság kijátszására összpontosít; arra, hogyan tudta a gonosztevő véghezvinni tervét egy olyan palotában, amit az egész Scotland Yard védett, ráadásul úgy, hogy áldozata egyedül tartózkodott egy bezárt szobában - Poe bezártszoba-rejtélyének variációi végigkísértenek az itt tárgyalt ponyvákon. (Mintha ennek a narratívának lenne szellemes paródiája Aszlányi Hét pofon című regénye, ahol a sértett főhős hét alkalommal akarja pofon vágni az egyre nagyobb biztonsággal őrzött "acélkirályt".) A bűnöző aktivitásához mérten megváltozik a rendőrség módszere is: már nemcsak a gyilkos kilétének felderítése, hanem tetteinek megakadályozása és elcsípése is fontos elem lesz.
Moly Tamás a Vörösbegy kalandjai (1921) című történetében még egy lépést tesz az antagonista főszerephez juttatásában. Rodriguez bár párhuzamosan mutatta be a jókat és a rosszakat, többnyire a rendőrség nézőpontja dominált. Moly könyvében már csak nagyon kevés szerep jut a rend őreinek. Hőse - e könyvekben az egyetlen magyar származású karakter -, Vörösbegy mestertolvaj legalább annyira fifikás figura, mint a franciák rablófejedelme, Arséne Lupin (Moly fordította egyébként A piros hetes című Lupin-történetet). Vörösbegy is rendkívül művelt, számos nyelven beszél, elegáns és udvarias, bárki alakját képes felvenni, munkáját tökéletes precizitással végzi. Moly nem foglalkozik története morális aspektusaival, Vörösbegy nem jó, aki zsákmányát a szegényeknek adományozná, önös érdekek vezérlik, és bár áldozatai gazdagok, nem kimondottan ellenszenves alakok, inkább szerencsétlen hülyék, akik nem veszik észre, amikor lóvá teszik őket. Moly rejtélyesen fogalmaz, számos adatot visszatart, mégsem sikerül igazán feszültté tennie szövegét. A krimi-szál már teljesen eltűnik, a rablások egyre elképzelhetetlenebbé válnak, megoldásuk sem kielégítő. Folyton alakot váltó hősével nehéz azonosulni. Moly szabatosabban fogalmaz, mint Rodriguez, figurái sem annyira egysíkúak, könyve ellenben kevésbé izgalmas, mondatai komótosabbak, cselekménye nehezen kelti fel az érdeklődést.
Hármójuk közül a leplek és leleplezések legszövevényesebb játékát Aszlányi Károly űzi. "Nem kell tud, kit megölt. Kell tud, ki megölt" - mondja az angolt törve beszélő eszkimó nyomozó, a különc mesterdetektívek szellemes karikatúrája az Álmos riporterben (1933), és nagyot téved, Aszlányinál a halottak élők, míg az élőkről kiderül, hogy már meghaltak, gyilkosai gyakran nem öltek meg senkit, bűnüldözői néha viszont igen, és minden jelenetben legalább egy ember álruhában van. A harmincévesen elhunyt író és sportújságíró a kor lektűrirodalmának jeles képviselője (portréját lásd: A pehelysúly bajnoka, Magyar Narancs, 2009. október 8.), aki ironikus humorral kritizálta a társadalmat. Szatirikus vénája azonban mintha kissé kiszikkadt volna bűnügyi történeteiben. Karakterei más regényeiből vándorolnak át a gyilkosságok világába, és gyakran egyes epizódjait, mondatait is újrafelhasználja. Ugyanazok a pimasz, de csetlő-botló riporterek, csalfa, de szerelmes nők, álmodozó romantikusok jelennek meg itt is; a Pénz a láthatáron című első regényének újságíró hőse, Kilkenney például a Haybodyt nem lehet agyonütni (1932) egyik mellékszereplője, a Hét pofon acélkirálya bádogkirállyá változik A bádogkirály leányában (1936), Az álmos riporter címszereplője pedig hasonló kálváriát jár végig, mint magyar sorstársa az Aludni is tilosban. Krimijei humora inkább képi, mint nyelvi, olyannyira, hogy Az álmos riporter - pergő dialógusai, illetve szinte csak a cselekmény leírására szorítkozó szűkszavúsága miatt is - már-már forgatókönyvszerű. A Haybodyt nem lehet agyonütni jóval körülményesebben megfogalmazott munka, de innen is hiányoznak a szerzői kommentárok, melyek gyengébben megírt történeteit is élvezetessé tették; aforizmái sem találnak bele a műfaj velejébe. Aszlányi ezen a terepen többnyire eltekint a társadalomkritikától, és inkább paródiákat ír, műfai szabályokra utalgat, szellemes megjegyzésekkel kommentálja a bűnügyeket. ("Minél ártatlanabb egy ember, annál kevésbé gondol az alibijére.") Gyilkosságainak körülményei szinte az abszurd határát súrolják. Az ifjabb Haybody csak akkor kapja meg apja örökségét, ha a város, amely a vagyont kezeli, valamiért elítéli. Éppen ezért Haybody bármit megtehet, még gyilkossággal is fenyegetőzik, melynek következményeként természetesen meg is hal valaki. Az álmos riporter átalussza a gyilkosságot, amelynek szemtanúja lehetett volna (ráadásul cowboyruhában!), és általában minden fontos eseménykor hasonlóan jár, A bádogkirály leányának egyik szereplője pedig pisztollyal kér kölcsön, de csupán tíz fontot, amiről elismervényt ad, amíg az egyik ilyen látogatása után hullába nem botlanak. A három közül ez a leginkább eltalált munkája: nyelvi sziporkáit lendületes cselekménnyel egyesíti, de egy szavát sem szabad komolyan venni (a krimiirodalom ismeretével felvértezve pedig megsejthető a megoldása). Könyveiben Aszlányi annyira összegabalyítja a szálakat, hogy Raymond Chandler legyen a talpán, aki megérti. Gyilkosságai már-már a lehetetlenbe fordulnak, megoldásai hasonlóképpen, és nem ritka történeteiben az ellentmondás. Városi, utcai színterei, kuszasága, hazug hőseinek kapzsi gyilkosai és az ábrázolt világ romlottsága egy pillanatra felvetik a hardboiled iskolával való párhuzamot, ő azonban cinizmus helyett iróniát, karcosság helyett tréfát használ - nála az egész csak játék, melynek nem sok köze van a valósághoz.
*
A harmincas-negyvenes évek magyar bűnügyi lektűrjéről e kötetek alapján teljes képet nem kaphatunk, hiányoznak hozzá olyan írók szerzeményei, mint Havas Zsigmond (Spencer Walls) vagy Nagy József (Jeel Cross), a szórakoztatás elsődlegességének szándéka ugyanakkor így is jól látszik. E regények világa olyan fikció, ami nincs túl közel a kor valódi viszonyaihoz. Cselekményükben minden a rejtély megalkotásáról, majd kalandos felderítéséről szól, az egyéb szálak - mint például a szerelemé, mely rendre felbukkan ugyan, de mindig elnagyoltan, a háttérbe húzva - másodlagosak. A gyilkosságokat a pénz motiválja, nyomozóit pedig az igazságtudatuk és becsületességük. Igazi ponyvák ezek, melyek csupán annyira hivatottak, hogy lekössék olvasójukat, és ennek még most is megfelelnek - bár a bűnügyi irodalom hatalmas felhozatalában egyetlen különlegességük, hogy magyar szerzők tollából származnak.
Fapados Kiadó, 2011, 560/780 Ft
