Háziszerzők és vadak: Morcsányi Géza, a Magvető kiadó igazgatója

szerző
Bán Zoltán András
publikálva
1996/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Szereted a könyvhét műfaját?

Morcsányi Géza: Nincsenek ilyen markáns érzelmeim ezzel kapcsolatban. Tény, hogy a könyvhét üzleti szempontból, vásárként egyre fontosabb része kiadói létünknek, tehát az idei máris fontosabbnak tűnik, mint a tavalyi, amikor kiadóvezetőként debütáltam. Ugyanis az év többi ötvenegy hetében egyre ritkábban tudunk eseményt produkálni, vagy azzá válni. A könyvhéten olyan figyelem irányul az új könyvekre, olyan ingyenreklámot kapnak, amelyre egyébként nemigen számíthatnak. A több évtizedes tradíció még mindig hat.

MN: Érdekes. Ez ellentmond annak, amit Szilágyi Ákos nyilatkozott a múlt heti ÉS-ben. Szerinte a könyvheti lista minimális mértékben növeli egy-egy könyv eladhatóságát.

MG: Nincs ellentmondás, hiszen ő nem a könyvhétről, hanem a listáról beszélt. Ez valóban kisebb jelentőségű, nem is értem az ezzel kapcsolatos felindulást. Ennél sokkal fontosabb, hogy a könyvhéten az írók viszontláthatnak valamit a régi rangjukból, és a média egy tekintélyes része, félig rutinból, félig meggyőződésből valóban közszolgálatiként működik, és az átlagosnál nagyobb figyelmet szentel a könyveseknek. De a vásárlóközönség számára tapasztalataim szerint valóban csökkent a könyvheti lista jelentősége.

MN: Úgy látom, hogy ezen a könyvhéten kizárólag új magyar szépirodalmat adtatok ki. Melyik a legkedvesebb könyved? Vagy melyiktől várod a legtöbbet?

MG: Ha bármelyikre azt mondanám: a legkedvesebb, magam lennék az első, aki kijavítanám magam: hiszen ez tévedés, igazságtalan vagyok a többivel. És manapság ebben a körben amúgy is szinte lehetetlen már az üzemszerű könyvkiadás, egyre nagyobb szerepet játszik az ügyszeretet, a könyvek iránti megmagyarázhatatlan odaadás, ami bennem is rögtön föltámadt, abban a pillanatban, amikor elvállaltam a Magvető vezetését. Szóval csak azt tudom elmondani, melyik könyvünk miért kedves nekem. Esterházy ugye háziszerzőnk, büszkeségünket most nem részletezem. Ezúttal az elmúlt két év publicisztikai írásait, kisebb-nagyobb esszéit adja közre az Egy kék haris című kötetben. Bevallom, általában nem hoznak lázba a gyűjteményes kötetek, noha tisztában vagyok vele, hogy miért van szükség rájuk, különösen, ha Esterházy rangú íróról van szó. De ráadásul itt még az utolsó pillanatban, ehhez a kötethez született egy gyönyörű írás, amely revelációként hatott számomra. Szigorúan véve a regényírásról, a mondatról szól, tehát látszólag egy szakmai kérdésről, mégis fantasztikus élmény volt látnom, hogy Esterházy tollán hogyan válik létkérdéssé és egyúttal lebilincselő olvasmánnyá egy merőben nyelvinek látszó probléma. Ahogy Micimackó írta a Neszek című versében: "A haris harsog, és hangja csupa báj." Tar Sándor bűnregénye, a Szürke galamb ismét egyedülállóan érdekes. Szerintem Tar az irodalmi élet egyik titkos favoritja, de mindmáig nem tudott áttörni, nem tudott eljutni a szélesebb olvasórétegekhez.

MN: A tavalyi könyve óriási kritikai siker volt...

MG: Igen, ezt mondom, hogy "csak" kritikai siker, pedig papírforma szerint több is lehetett volna.

MN: Nem lehet, hogy Tar sötét, kietlen világa riasztja el a közönséget?

MG: Nem hiszem. Talán, ha lenne pénzünk igazi reklámra... A Szürke galamb egyrészt vérbeli krimi, Stephen King is megirigyelhetné Tar fantáziáját, Patricia Highsmith pedig az atmoszférateremtő erejét. Másrészt pedig dermesztően apokaliptikus látomás erről a mi új keletű, hazai "édes életünkről".

Lángh Júlia most debütál a Közel Afrikához című könyvével. Mondhatnánk ezt a kötetet egzotikus útleírásnak, hiszen annál több egzotikum aligha kell, hogy egy magyar nő elmegy egy évre Afrikába, egy bozótfaluba, óvodát alapítani. Már jó. De ennek örvén egy vonzó női portré, önarckép bontakozik ki a regény lapjain - látod, már önkéntelenül regényt mondok, mert annak érzem a küzdelmet, amelyet a hősnő az elemekkel meg az egész skorpiós Afrikával folytat, és főleg önmagával. Nem véletlenül az a mottója is: "mindenkinek együtt kell élnie a saját boszorkányával".

MN: Tandori ismét háziszerző a Magvetőnél.

MG: Tandori kétségtelenül a legnagyobbak egyike. Az evidenciatörténetek megint különös műfajú könyv. Engem lenyűgöz, hogyan vált utánozhatatlan könnyedséggel prózából versbe, versből rajzba, miközben megteremti az evidenciatörténet műfaját, amely igen közel áll hozzám, többek között azért, mert fatalistának érzem magam. És külön öröm számomra, hogy Esterházy a már említett esszéjében azt írja, hogy az úgynevezett új magyar próza szinte mindent Tandorinak köszönhet. Hogy arra sem volnánk méltók, hogy a saruja szíját megoldozzuk, mondja ezzel a híres bibliai fordulattal. Mi ez, ha nem evidenciatörténet? Hát nem evidens, hogy ez a két író most együtt szerepelhet könyvheti ajánlatunkban? Talán nem hat túlzásnak, ha azt mondom, ez boldogsággal tölti el az embert.

Bán Zoltán András

szerző
Bán Zoltán András
publikálva
1996/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...