Annyira jó sztori, nem is lenne szabad igaznak lennie: Hulknak, akit az is zöldnek ismer, aki szerint jó ötlet volt Mokányra magyarosítani a nevet, szóval Stan Lee és Jack Kirby 1962-ben megjelent szörnyetegének eredetileg a szürke színt szánták készítői. Csakhogy a nyomda ördöge (remek név egy képregénygonosznak!) közbelépett, Hulk szürkeségével nehezen boldogultak a korabeli nyomdagépek. Ne szépítsük: kapott egy zöldes árnyalatot. Amivel máris jobban járt, mint a hazai rendszerváltás a maga vajszínű árnyalatával. Ám míg a vajas fejlemény csak keveseket tett boldoggá, Hulk elbaltázott színvilágába Stan Lee azonmód beleszeretett, így nyerte el határozott zöldjét kedvenc mérges szuperhősünk.
Jeph Loeb és Tim Sale sorozata Hulk büszkén szürke eredettörténetét meséli újra az ősrobbanásig (újra felrobban a gamma-bomba!), az ősellenségig és az ősszerelemig visszanyúlva. A vállalkozás komolyságát kikezdi kicsit, hogy Loeb egy „Hulk a pszichiáternél” jelenettel kezdi és fejezi be az emlékezést, ami mögött nem a viccmesélés vágyát, mint inkább a keretezés kényszerét érezhetjük, de ezen könnyű túllendülni. Azt már tényleg nem viselte volna el a feldolgozás, ha Bruce Banner a freudi pamlagra is ledől, de nem dől, Hulkként viszont megsimogat egy nyulat, és felveszi a harcot Vasember korai, bumfordi változatával, aki úgy fest, mint Mikrobi és a Vasálarcos szerelemgyereke. Tim Sale illusztrációinak hála ezek a történet nagy és megkapóan látványos pillanatai – persze sem szegény nyúl, sem a hidegháborús dizájnba öltözött kolléga nem jön ki jól a dologból.
Fordította: Galamb Zoltán. Fumax, 2020, 168 oldal, 5495 Ft
