Kálmán Olga, az Egyenes beszéd műsorvezetője, a Fideszt leváltani akaró szavazók kedvenc televíziós személyisége könyvet írt a menekültválságról. Miután ezek a szavazók a kormány mellett a „demokratikus ellenzéktől” sem igazán kaptak világos tájékoztatást, tényeken alapuló állásfoglalást a kérdésben, van némi súlya annak, mit gondol Kálmán Olga a menekültek sosem látott mértékű beáramlásáról, a probléma magyar és európai kezeléséről. Annak, hogy milyen irányba tereli olvasói gondolkodását.
| ||
A feldolgozást érezhetően megnehezítette a vállalkozás időbe vetettsége. Közel sem egyértelmű, érdemes-e könyvet írni egy témáról, amelyre nemhogy az eltelt idő higgadtságával, de lényegében sehogyan sem lehet visszatekinteni, hiszen eseményei jelenleg is, a könyvírás reakcióidejét messze meghaladó sebességgel zajlanak. Az Álomország előszava szerint például „hónapról hónapra tízezrével nő azoknak a száma, akik Magyarországra érkeznek”, holott tudjuk, hogy a horvát határzár október közepi élesítése óta ez már nem igaz. További probléma, hogy Kálmán Olga valamikor július tájékán kezdhetett el dolgozni a könyvén, amely még a nagy karácsonyi vásárlási láz előtt meg is jelent. Ez a néhány hónap azonban nyilvánvalóan nem elegendő a menekültkérdés minden szempontjának alapos feltárására, különösen nem egy szerkesztői/műsorvezetői főállás mellett.
Ezeket a nehezítő körülményeket könnyen ki lehetett volna kerülni, ha a szerző nem annyira a menekültválságra, inkább magukra a menekültekre fókuszál, és Kálmán Olga a könyv erősebbik felében ezt a taktikát követi. A Keletinél és a II. János Pál pápa téren szír, afgán és eritreai menedékkérőkkel készített riportjai mélyebbek a legtöbb sajtóbeszámolónál, és személyesebbek, mint, mondjuk, az Amnesty International jelentéseiben olvasható életutak. Még az évek óta Magyarországon élő vagy éppen rokonlátogatásra érkező migránsokat is képes úgy megszólaltatni, hogy abból kiérződjön a néhány napra Budapest közepén rekedt menekülteket övező politikai figyelem egyszerre bénító és felemelő hatása. Ahogy műsorában megszokhattuk, a beszélgetések közben Kálmán Olga saját dilemmáit, a másságra való mégoly naiv rácsodálkozásait sem rejti el. Mindennek felmutatásában a könyv ügyesen használja a szerző lányának, Pungor Lucának a munkafolyamat során készített felvételeit.
Az egyik interjúalany, a huszonéves szír Nedja Kálmán Olgának ajándékozta a menekülése alatt írt naplójegyzeteit, amelyeket az egyes fejezetek közé iktatva közölt a szerző. A hitelesség kedvéért talán nem ártott volna egy fénykép az eredeti szövegről, én legalábbis az első pillanatban nehezen hittem el, hogy a menekülés idegtépő heteiben hogy lehet ilyen összeszedett írásművet produkálni – de hát az emberek a legsötétebb gettókban is vezettek naplót. Mindenesetre egyértelműen Nedja és családja története lett a könyv legizgalmasabb része. Különösen tanulságos, milyen ambivalensen viszonyul a görög és török parti őrség a felfújható gumicsónakokban hánykolódó menedékkérők immár napi többezres tömegéhez. Ezért a dokumentumértékű közlésért önmagában is érdemes elolvasni a könyvet.
Sőt – elsősorban ezért érdemes, hiszen a menekültválság politikai kontextusának felvázolásában már korántsem teljesít olyan jól a szerző. Indokolatlanul nagy teret szentel a téma belpolitikai kommunikációjának, a nemzeti konzultációnak, a plakátkampánynak, a kerítésépítésnek, a Fidesz korábbi népszerűségvesztésének, ugyanakkor erről semmi újdonságot nem tud mondani, a szöveg tónusa a hírösszefoglaló és a meglehetősen színvonaltalan publicisztika között váltakozik. Az átlagolvasó számára az egyetlen reveláció Arthur J. Finkelstein Fidesz-tanácsadó pályájának ismertetése lehet, de az meg szinte teljes egészében egy 2013-as Magyar Narancs-cikken alapul.
Ha a belpolitikai habzással túl sokat, a külpolitikai vonatkozásokkal túl keveset foglalkozik a szerző. A menekülthullám okai közül a kétségkívül förtelmes eritreai diktatúra valamiért két fejezetet is kap, ugyanakkor a leglényegesebb konfliktusról, a szír polgárháborúról csak vázlatos ismertetést találunk, a többi kibocsátó ország pedig alig jelenik meg, mint ahogy a törökországi, jordániai és libanoni menekülttáborok problémái is elsikkadnak. Az EU menekültpolitikája csak utalások szintjén kerül elő, Kálmán Olga mintha azt sugallná, hogy az egyszer volt szigorú európai menekültpolitika egy ponton fellazult, és a menekülthullám miatt most ismét összezár. Ezt az állítását azonban meg sem próbálja bizonyítani.
A legkínosabb fejezet a menekültek integrációjáról és az iszlámról szól. A szerző e körben valamiért csak Hack Péter jogászt kérdezte meg, aki az Egyesült Államok közel-keleti modernizációs kísérleteinek kudarcától gyakorlatilag az iszlám hitűek integrációjának elvi lehetetlenségéig jut el. Mond például olyat is, hogy a szunnita arabok azért nem Szaúd-Arábia felé menekülnek, mert „azt a területet már nem kell meghódítani”. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a könyv nem említi Hack Péter és a menekültkérdésben markáns álláspontot képviselő Hit Gyülekezete kapcsolatát.
Sokatmondó, hogy az egyébként kiváló büntetőjogász itt egyfajta iszlámszakértőként jelenik meg, és nem mondjuk a határsértés kriminalizálásáról mondja el véleményét. A menekültjog intézményét általában is szőrmentén kezeli a könyv, csak a legutolsó fejezetben olvashatjuk a menekült- és oltalmazotti státusz meghatározását, a kormány fő kommunikációs trükkje, a menekült és a bevándorló fogalmának összemosása pedig reflektálatlan marad. Így aztán bármennyire empatikus is, Kálmán Olga alapvetően a kormány által kijelölt pályán játszik, és nem jut tovább a magyar ellenzék és értelmiség egyrészt-másrészt érveléseinél. Amit a röszkei összecsapásról ír, azt gondolja az egész vitáról: „mindkét félnek volt igazsága, és talán nem is az ő hibájuk, hogy ezek az igazságok ellentmondtak egymásnak”.
Libri, 2015, 258 oldal, 3990 Ft
