„Ma is azt gondolom, nemigen érheti nagyobb igazságtalanság az embert, mint hogy a félelem az otthona elhagyására kényszeríti” – írja Nadia Murad, a 25 éves jazidi lány Kocsóból, Észak-Irakból. 21 éves volt, amikor faluját elfoglalta az Iszlám Állam (IÁ), családja nagy részét megölték, őt pedig Moszulba vitték szabijjának, szexrabszolgának. Az álma, hogy egyszer fodrász lehessen, a falujában élhessen és tovább vihesse a jazidi hagyományokat, egy pillanat alatt szertefoszlott. Ma Nadia New Yorktól Strasbourgig előadásokat tart, magas rangú politikusokkal tárgyal és küzd a jazidi közösség fennmaradásáért.
A jazidik Észak-Irakban élő, kurd nemzetiségű vallási kisebbség, akiket az IÁ célkitűzése szerint el kell tüntetni a Föld színéről ősi monoteista vallásuk miatt. Hitük legfontosabb eleme, hogy isten és ember között hét angyal közvetít, különös tekintettel Melek Távúszra, a Pávaangyalra, akihez a jazidik imádkoznak. A szunnita muszlimok a Pávaangyalt Luciferrel azonosítják, ezért a jazidikat sátánimádóknak tartják, akiknek ráadásul nincs olyan szent könyvük, mint a Korán, tanításaik szájról szájra terjednek, és hisznek a lélekvándorlásban. Az IÁ ezért úgy véli, a jazidi lányokat át kell téríteni a muszlim hitre, és szexrabszolgaként kell őket tartani.
Nadiával is ez történt, az IÁ harcosai fél évig adták-vették, közben verték és számtalanszor megerőszakolták. Ha szökni próbált, hatan erőszakolták meg egymás után, míg elvesztette az eszméletét. Visszaemlékezésében tűpontosan írja le a félelmet a fájdalomtól és erőszaktól, amely hamar rezignáltságba csap át. Az öngyilkosság nem jut az eszébe, de élni sem akar. Ám amikor fizikailag és lelkileg is a legmélyebbre süllyed, óriási élni akarás lesz rajta úrrá, aminek – és lélekjelenlétének – köszönhetően később végül meg tud szökni. Az őt megerőszakoló férfiak iránt zsigeri gyűlöletet érez, ám igazán a nőkre dühös. Az erőszaktevők feleségére, anyjára, azokra a nőkre, akik egy fedél alatt élnek e férfiakkal, és akiknek ő akár a lánya is lehetne. Tőlük, ha nem is segítséget, de legalább néhány megértő és biztató pillantást vár, ám falakba és közönybe ütközik. Haragszik azokra is, akik az IÁ elnyomása alatt élnek, Moszul utcáin járnak-kelnek és pontosan tudják, hová viszik a sikoltozó lányokkal teli buszokat – mégsem tesznek semmit. Eleinte még megmentőire is dühvel tekint, nehezen bízik és fogadja el a segítséget, amely végül az életét menti meg: Kurdisztánba jut, és együtt lehet családja megmaradt tagjaival. Itt a hontalanság és a tehetetlenség nyomasztó érzése keríti hatalmába. Bűntudatát hitetlenkedve veszi tudomásul az olvasó, s megpróbálja megérteni önostorozását a még fogságban lévő lányok miatt, vagy félelmét attól, hogy közössége kiveti magából, esetleg meg is öli, amiért elvesztette a szüzességét, még ha ez akaratán kívül is történt. „Rettenetes honvágyam van” – írja már Németországból, ahol az IÁ mindennapos fenyegetéseit leszámítva biztonságban él. Aktivistaként közössége jövőjéért harcol, azért, hogy bíróság elé állítsák az IÁ fegyvereseit, és a világ elismerje: a jazidik ellen népirtás folyik.
Nadia története nemcsak az Iszlám Állam mindennapjait, nemcsak a nyers erőszak és féktelen brutalitás perceit mutatja meg, hanem a menekültlét kilátástalanságát, a gyökerét vesztett ember fájdalmát és a szomorúságot is elénk tárja. Az utolsó lány a terror, a nihil könyve, ám valahogyan mégis reményt ad a hazájukat elhagyni kényszerülő menekülteknek. Nem giccses, nem hatásvadász, néhol inkább meglepően tárgyilagos és minden betűje tanít: egy 25 éves lány bölcsességével, akit minél inkább igyekeznek elhallgattatni, annál hangosabban kiabálja tele a világot az igazságtalansággal, amely őt, a megerőszakolt lányokat, a lemészárolt jazidi férfiakat és a közösség életben maradt, de gyógyíthatatlan sérüléseket szenvedett tagjait érte.
Fordította: Todero Anna. Libri Kiadó, 2018, 408 oldal, 3699 Ft
