Indusztriális folk (WOMEX 2002)

publikálva
2002/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"A világzene MIDEM-je" - még évekkel ezelőtt akasztották ezt a kitüntető szlogent a WOrld Music EXpo nyakába. De nem lepne meg, ha ma már sértené a world musicot ez a párhuzam.

"A világzene MIDEM-je" - még évekkel ezelőtt akasztották ezt a kitüntető szlogent a WOrld Music EXpo nyakába. De nem lepne meg, ha ma már sértené a world musicot ez a párhuzam.Míg a popbizniszt globális recesszió sanyargatja, a world music egyre jobb passzban van. Az első világzenei expóra mintegy háromszázötven szakmai érdeklődő és harminc kiállító regisztráltatta magát 1994-ben, s azóta évről évre legalább húsz százalékkal bővül a kör - 2002-re közel kétezer regisztrálthoz és százötven kiállítóhoz érve. Azzal együtt vagy annak dacára, hogy a WOMEX három kisebb-nagyobb traumán is átesett e nyolc esztendő alatt: 1996-ban az utolsó napokban kellett lemondani, mert szervezői nem tudtak megegyezni a helyi erőkkel Koppenhágában, a következő évben financiálisan omlott össze Marseille-ben, 2000-től pedig Strictly Mundial néven egy "ellenvásárt" is létrehoztak azon fesztiválszervezők, akik a túlzottnak vélt piaci befolyást ellenezve fordultak szembe a WOMEX-gazda Piranha lemeztársasággal. Mindez azzal járt, hogy a WOMEX mára kinőtte berlini "főhadiszállását", A Világ Kultúráinak Házát, s más befogadó intézmény után kellett néznie. Olyan után, amely rendelkezik az expó három pillérével: a koncertekhez színpadokkal, a konferenciákhoz termekkel, a kiállítóstandokhoz csarnokkal. Így esett a választás az esseni Zollvereinre, mely - 1986-os bezárása óta - a festői Ruhr-vidéknek egy kulturális központtá avanzsált bányája. A fílingjét inkább nem firtatnám, de az utolsó napon már egészen otthonosan közlekedtem böhöm épületei között, és ha a szimpla ücsörgéshez vagy dupla kávézáshoz is jutott volna hely, még hamarabb ráhangolódhattam volna, hogy nem egy Test Department-koncertre érkeztem.

H

A kiállítók zöme csillagokat árult - a popbizniszhez képest még mindig alulexponált áron. Nyolc-tízezer dollárért lényegében becserkészhető a teljes élvonal, négy-öt "megasztárt" említhetnék csak, akinek ennél kétszer-háromszor több a gázsija. Méretes termete és azzal párosuló túlkínálata ellenére így őrizhette meg emberi vonásait ez az expó: rongyrázás és hazug allűrök nélkül. Nem nagyon lehetett standot találni, ahol ne fogadták volna örömmel az arra tévedőt, és aki nem ugrott el idejében, azt bizony nyomban megnehezítették néhány ajándék CD-vel. Komoly teret igényeltek az előfizetőket toborzó szaklapok is, a Folk Roots és a Songlines, a Global Rhythm, a Rhythm Blue és társaik - de ebbe inkább nem mennék bele, nálunk úgysem lesz ilyesmi még sokáig. A lemezkiadók közül azonban csak azok standoltak, amelyek még nem rendelkeznek kellő ranggal és terjesztői hálózattal, kivételként - már a mi Fonónk mellett - legfeljebb a Network Medien, a Real World és a házigazda Piranha tűnt fel. Persze a World Circuit, a Label Bleu, a Six Degrees, a Palm Pictures (estébé estébé) is képviseltette magát, de bizonyára jól elboldogultak így "elvegyülve" is, csupán az előzetes egyeztetésekre vagy a WOMEX-katalógusból kikeresett mobilszámokra építve tárgyalásaikat.

A Piranha tizenöt éve működik, s hogy méltóképpen ünnepelje magát, Essenbe csalt néhányat reprezentatív művészei közül. Egyiptomból a Salamat-vezető Mahmoud Fadlt, Zimbabwéből a "mbira-királynő" Stella Chiweshét, Marseille-ből pedig kedvenc "pianorientalistámat", Maurice El Médionit. De nem úgy festett, mintha szét akarná szedni őket a standok közt hömpölygő adok-veszek; hát gondoltam, legalább Médionit leszólítom:

- Marton László vagyok, a legnagyobb magyar rajongója. A Café Orant egészen fantasztikusnak tartomÉ

Mire Médioni azt kérdezte:

- Meginna velem egy kávét?

Hát így. A kávé éppolyan szörnyű volt, mint általában a német kávék, de most igazán jólesett. Közben Médioni a Café Oranról mesélt; előtte csak két kazettát adott ki ő maga. Hatvanhat éves volt, amikor ´94-ben egy berlini zsidó zenei fesztiválra hívták, ott hallotta meg Frank London, aki a magáévá akarta tenni azonnal. Előbb az merült fel, hogy a Klezmaticsszal feldolgozza a számait, aztán a Piranha-főnök Borkowsky is beszállt az álmodozásba, és onnantól már nem kellett sok, hogy összeálljon az anyag. Frank Londonnal és David Krakauerrel, boogie-woogie-ból, rumbából, klezmerből, raiból és andalúziai melódiákból - összetéveszthetetlenül és tényleg imádnivalóan. Utána meg valami olyasmi történt Médionival, mint a kubai öregekkel a Buena Vista kapcsán, hamarjában lecsapott rá egy izraeli és egy francia kiadó is, de a nekik készített lemezeiről nem tudtam...

- Nem kér egy süteményt? - kérdezte ekkor Médioni, de lassacskán tovább kellett állnom.

Mint ahogy lassacskán most is.

Lám, ki gondolná, hogy egy ilyen nagy embernek milyen könnyű örömet szerezni egy suta vallomással - ez a bekezdés ennek a tanulságával zárul.

H

"A politikailag korrekt world music", "Az antiglobalizmus meglovaglása", "Rap Nyugat-Afrikában", "Cenzúra Nigériában", "Szembesülés a politikai krízisekkel" - többek közt efféle címekkel csalogatták az érdeklődőket a konferenciák. "Szembesüléseiről" Hanitrarivo Rasoanaivo, a Tarika együttes énekesnője mesélt, nem is akármilyen históriát. - Zenekara 2001. szeptember 10-én érkezett New Yorkba, hogy Amerikában turnézzon. Képzelhetik. A másnapi sokk hatására amerikai turnémenedzserük és technikusuk azonnal kiszállt, magára hagyatva indult útnak ez a gyöngéd, színes bőrű társaság. Le kellett mondaniuk a közönségről, a folyamatos ellenőrzések következtében egyetlen ép hangszerük sem maradt, de nem adták fel. A totál anyagi és pszichikai összeomlást választva tértek utóbb vissza Madagaszkárba. Ahol a csöndes napsütésben Hanitrarivo arra gondolt, felhagy a turnékkal, inkább majd abban a művészeti központban tanítja a gyerekeket, amit ő alapított. Csakhogy nem kellett sok, és kitört a polgárháború: a hatalmon lévő diktátor nem állt odébb a választási kudarca után. Lőttek a gazdaságnak, az utakon barikádokat emeltek, felrobbantották a hidakat. Légijáratok törölve, turizmus törölve, kultúra törölve; élelem nélkül, benzin nélkül, orvosi ellátás nélkül kellett kihúzni a következő fél évet - s most már azt sem tudni, hogyan válhatnak valóra Hanitrarivo szolid helyi álmai.

H

A legkevésbé meggyőzőnek a fellépők kiválasztását éreztem: az előző évek felhozatalához képest éppúgy, mint annak tükrében, hogy a "hét szamurájból" álló zsűri nyolc-kilencszáz jelentkezőből rostálhatott. Hogy ez a - francia, olasz, angol, finn, kanadai és német szakértőkből kijelölt - testület hogyan hallgatta meg valamennyit, azt nem forszíroznám, de bármiként is: túl azon, hogy az Indiai-óceán szigeteire hangsúlyosabban fókuszált, adós maradt a kifinomult szerkesztésmód és a biztos szimat hitelével.

Attól, hogy ki mindenkit tartottam tök érdektelennek, ezúttal megkímélném az olvasót: hagyjuk az ismeretlen neveket inkább arra az esetre, amikor felfedezni valók. A portugál Mariza mindenképpen ebbe a körbe való - gyönyörű hanggal és pompás kísérettel, pontosan érzékeltetve, hogy a fado mennyit enged és mennyit követel meg a szenvedélyek dramatizálásából. A guineai Bembeya Jazzből közel negyven év hallgatás után tört ki újra a "mandingo swing", és mint tavaly az Orchestra Baobab, kirívó visszhangra talált. Kimondottan jókat hallottam a vajdasági Boris Kovac LaDaABa zenekaráról is: apokaliptikus tangóiban éppoly felkavaróan fortyog a személyesség, mint a Balkán. Mégis, az igazi-igazi élményt egyedül a már harminc éve befutott angolai Bonga jelentette nekem. Nem tudom, akad-e még énekes, akinek már alapjáraton enynyi fájdalom lenne a hangjában, nem beszélve az életművét átszövő elbűvölő melankóliáról.

És persze végtelenül fontos, hogy egy magyar zenekar is bemutatkozhatott. Az Anima Sound System abban a körben kapott helyet, melynek jellemző tartózkodási helyéül világszerte a masszív elektronikával súlyosbított etnós klubszíntér szolgál. A török Mercan Dedéről sajnos lemaradtam, az angol Oi-Va-Voinak azonban fölöttébb jó érzés leírni a nevét, oly megnyugtatónak tűnt, hogy egy társaság végre nem alibinek használja a népzenét. (Főleg a klezmert, mint majd hamarosan kiderül, Digital Folklore című bemutatkozásukból.) Ami pedig az Animát illeti, aligha szükséges udvariaskodnom: bár eklektikus repertoárja kevésbé az ínyemre való, Essenben olyan lendülettel-tűzzel, s mégis olyan mosolygósan játszott, hogy több mint büszke volt rá, alkalmasint a kalapját is megemelte:

Marton László Távolodó

Essen, október 24-26.

(Az Anima Sound System november 15-én tartja lemezbemutató koncertjét a Petőfi Csarnokban)

"Nem görcsölünk"

Prieger Zsolt, Anima Sound System

Magyar Narancs: Hogyan csöppentetek Essenbe?

Prieger Zsolt: Nem a szokványos módon. Eddig komoly szervezkedés-lobbizás előzte meg a külföldi koncertjeinket, most pedig az égvilágon semmit sem tettünk, csak elküldtük a CD-nket. Szerencsére tök pozitív visszajelzést kaptunk, annak ellenére, hogy amit csinálunk, az csak érintkezik a nép- vagy a világzenével. Úgy tűnik, éppen az fogta meg a szervezőket, hogy éppúgy kötődünk a hip-hophoz, a dubhoz, a drum and basshez vagy a sanzonhoz, mint a zsidó vagy roma hagyományhoz. Ilyen furcsa képződmény az Anima, innen is, onnan is vannak befolyásai, de azért önállóan is megáll a lábán.

MN: Az cél, hogy az összes forrás a felszínre törjön, vagy csak még nem derült ki számotokra, melyik lehetne a meghatározó?

PZS: Fanatikus zenerajongók vagyunk, és nem gondoljuk, hogy ki kéne kötnünk bárhol is. Annyi motivációnk, annyi tervünk és ötletünk van, ami nem is fér mind az Animába. Azért dolgozunk más produkciókon Németh Gergővel, azért kirándulunk a Strong Deformityvel az experimentális rock vagy Grencsó Pistáékkal - a Dubcity Fanatikz projekt keretében - a dzsessz-hip-hop területére, mert azt kutatjuk, hogyan lehet olyan terepekre is bemerészkedni, ahol a minket ért hatások újabb minőséggé ötvözhetők.

MN: A minap meghallgattam a megjelenés előtt álló lemezeteket, és a korábbiaknál jóval puhábbnak, szentimentálisabbnak találtam. Nem féltek attól, hogy ha mindig "átlényegül" egy zenekar, azzal alááshatja a külföldi érvényesülését? Nincs ebben valami "önpusztító" gesztus?

PZS: Szerencsére egyre masszívabb a közönségünk, és egyre több kiadó keres meg, vagyis ez a veszély egyelőre nem fenyeget. A kérdés egyébként jogos, de ha mi ezzel törődnénk, akkor valószínűleg tök egyforma lemezeket csinálnánk. Azért írunk szentimentális, szerelmes lemezt, mert szentimentális és szerelmes hangulatban vagyunk. Készíthettük volna egy koncepció mentén is, de ha egy lemez nem belső indíttatásból jön létre, az rögtön kiderül. A közönség dönti el. És én nem érzem, hogy ne venné a közönségünk, amit szeretnénk. Nem megyünk bele továbbra sem olyan dolgokba, amibe mások - a mai napig nem tettük be a lábunkat egy kereskedelmi tévébe, hogy playbackeljünk. Azt is sokan kérdezik, hogy mi a fenének politizálunk. Azért politizálunk, mert véleményünk van a droghelyzetről, az antiszemitizmusról, a romakérdésről, és a visszajelzésekből az derül ki, hogy nem is hatástalanul. Nem arról van szó, hogy dalokba öntjük a világról alkotott véleményünket, hanem hogy élve az ismertségünkkel elmondjuk, ami számunkra fontos. Ha van értelme. Nem kell mindig megszólalni, de egy-egy kritikus pillanatban jó, ha az ember felemeli a szavát.

MN: Itt a WOMEX-en kezdetben viszonylag szolid érdeklődés kísérte a koncerteteket, aztán szépen megtelt a terem. Talán ígéreteket is kaptatokÉ

PZS: Ahogy februárban is, amikor az Asian Dub Foundation és a Trans-Global Underground támogatásával Londonban játszottunk. Most Brazíliától Törökországig bejelentkezett egy csomó fesztiváligazgató, tárgyalni kezdtünk a Six Degrees és a Piranha kiadóval, továbbá egy amerikai turné is kilátásba került. Szeretünk utazni, szeretünk játszani, a múlt héten Krakkó zsidó városrészében léptünk fel, és több százan együtt énekelték velünk a dalokat. Ez hihetetlenül jó... a lengyelek a magyar dalokat... De én azt szoktam mondani, hogy egy meghívásnak akkor lehet valóban örülni, ha már visszajöttünk. Majd meglátjuk, mi lesz belőle, nem görcsölünk ezen.

publikálva
2002/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...