A friss Nobel-díjas írónő két novelláskötetéről is írtunk korábban kritikát (ezeket itt és itt olvashatják); ezek egyike felidézi, honnan is indult a szerző. „Alice Munro 1931-ben, egy ontariói kisvárosban született, és legtöbb műve ebben a provinciális kanadai miliőben játszódik. Egyik legfőbb témája az anyák és lányok boglyas viszonya, ami nem csoda: alig hétévesen egymaga ápolta beteg édesanyját, neki magának pedig, miután a korabeli elvárásoknak megfelelően korán férjhez ment, és az egyetemet is félbehagyta, négy lánya született – egyiküket kétnaposan elveszítette. Évekig élte a háziasszonyok csekély megbecsülésnek örvendő életét, tele a társadalmi kötelmek miatti frusztrációval és lefojtott írói ambíciókkal.
| ||
A hatvanas években azonban, amikor nálunk javában dúlt az »államfeminizmus«, a tengerentúlon megjelent egy új nőgeneráció, amely az előzőénél nagyobb önállóságra törekedett, képes volt megállni a saját lábán, és a testi-lelki örömöket nem csupán a házasélet szűkös keretei közt tartotta elképzelhetőnek. Ahogy a nyilvánosságot jobbára kerülő, deres halántékú írónő egyszer egy tévéinterjúban kislányos vihogással megjegyezte: aki akkoriban nem vált el, az már-már szabadkozni volt kénytelen. Félre fakanál, szerzőnk is új életet kezdett, és némi késéssel művészi pályája is beindult. Ma az egyik legjelentősebb íróként tartják számon, aki amellett, hogy egy csomó szakmai díjat bezsebelt, a mezei olvasók körében is népszerű. Mindenképpen jó döntés volt tehát, amikor a Park Kiadó néhány éve belefogott e terjedelmes életmű megjelentetésébe.”
