Marno János

Dionüszoszi tapétametaforák

Juhász Ferencről

  • Marno János
  • 2013.10.12 12:09

Könyv

Mint annyian, boldogok és boldogtalanok teszik manapság, folyamodjunk mi is - magunkat az utóbbiak közé sorolva - a humortól csatakosan is haragtartó Thomas Bernhard szelleméhez segítségért, amikor tárgyunk vegyesen híg és sűrű masszájában értelmét szeretnénk látni - vagy vizionálni legalább - a mozdulatainknak.

Mondjuk tehát: ha Juhász Ferencre gondolok, Pilinszkyre gondolok, mint akinél iszapbirkózásom közepette talán még gyógyulást is remélhetek. Noha jól tudom, hogy ő sem maradt épp menten kínos alakoskodásoktól, bizonykodási kényszerektől, ám még ezekben is ott érződik a szenvedély lelkiismerete, más szóval a szenvedés, amely testileg és intellektuálisan egyaránt megviseli az embert. S esetleg még meg is érlel benne valami értelmet, jobban mondva magától értetődőséget. Ha tehát Pilinszkyre gondolok, József Attilára gondolok, aki egyre kápráztatóbban marad valami természetfeletti természetű épségben, azáltal is talán, hogy hasztalanul ácsingózott e világi sikerek és megnyugvások után, véletlenül sem jött össze neki soha, nem adatott meg számára, hogy kényelmesebb halandzsázásokkal üsse el az időt. Nem talált ki innovatív termékszerkezeteket az unalomtól idegbajos piacra. El sem jutott az életében oda.

Ezért ha József Attilára gondolok, eszembe sem jut Juhász Ferenc neve. Tudok róla, emlékszem rá, hogy nagyszabású iszapömléses szótemetést rendezett neki annak idején, nem bírtam kivárni még a harmadáig sem, mentettem a bőrömet arról az iszaptemetésről is, akárcsak a többiről, amelynek mind Juhász volt az "értelmi szerzője". Ha Juhászra gondolok tehát, eszembe nem jutna bárminek az értelme, befészkelem magam privát nihilizmusomba, és amíg bírom idegekkel, nem gondolok semmire. Mert

miért inkább Juhász, mint a semmi?

Gondoljak rájuk, mint egymás szinonimáira? A Juhász-féle szinonimaszótárra, amely egy rakás kézre eső, valóságos szótár anyagának összeköltött vagy összeötlött terméke, kötőjellel összemalterozott téglarakás, a téglarakáson vakolás, a vakolásra pedig sámánista álrovásírással agyonzsúfolt tapétametaforák kerülnek - hogy némiképp végre juhászosan is fejezzem ki magam. Juhász galaktikus époszai engedelmeskedni látszanak az entrópia törvényének, azaz a teljes nivellálódásnak, engedelmességét pedig minduntalan megéljenzi a költő, mert ő szeret élni, mindent szerelemmel szeret, ami él - és ami éppen halott már, azt is, lévén minden halott újrahasznosítható, ami esetenként úgy hathat, mintha újraéleszthető is volna.

A juhászi rész és a juhászi egész, partikuláris és kozmikus afféle szerves hulladék gyanánt rakódik egymásra, egymás elé, mögé, és válnak szervetlen mű(!)anyaggá, a nyelv ürítékévé. Korai sikerdarabjai, A Sántha család Rákosit és Sztálint felmagasztaló elbeszélő költeménye, amire megkapta a József Attila-díjat vagy az apját gyászoló költemény, amiért 1951-ben, 23 évesen kapja a Kossuth-díj ezüst fokozatát vagy a szarvassá változott fiatalember csak tiszta forrású perlekedése édesanyjával meg a Dózsa-repetáló Tékozló országa, egyszóval ezek az azonnal kanonizált "remekművek", amelyeket még a későbbi negatív kritikák is kikezdhetetlennek tartanak - nos, beléjük olvasva az elmúlt napokban-hetekben semmivel sem bizonyultak különbnek a szememben a későbbi, parttalan szövegeknél. Legföljebb iskolásabbak, direktebben stréberek és formailag fegyelmezettebben gátlástalanok meg harsányabban lelkendezőek vagy átkozódóak, mikor mit kívánt meg a konkrét körülmény; míg a parttalanságot koncepcióvá emelő époszokban beáll valami apatikusnak mondható

spirituális önimádat

Juhász beérése ezt a fajta komfortos elmagányosodást is jelenti, szociális értelemben vett önteltséget, aminek természetes morális konzekvenciája, hogy ő a kiválasztott. Nem csupán egy kultúrpolitika kiválasztottja, hanem a Teremtésé, születése szerint a szegénységé, következtetésképpen később a tehetősségé, a legmagasabb kitüntetéseké stb. A nyelvi-szótári anyagot - köztudomásúlag, hiszen erről ő maga és munkatársai is vallottak néhányszor - alvállalkozói (családtagok, beosztottak) szállították a keze alá, amikre jószerivel neki már csak az áldását kellett adnia. Eszerint szentté vált az a fogalom, az a szó, az a nyelvtani alakzat, amit az ő keze megérintett.

Bemásolok ide egy viszonylag új, azaz már valóban öregen írt verséből (megjelent az Alföld 2011. decemberi számában - a szerk.) egy passzust, a vers címe is igen árulkodó a szakaszoló hangsúlyaival:

Gyermekkor. IĆúság. Munka. Szegénység. (részlet)

Mi nagyon szegények voltunk.

Szegény szegények. A legszegényebbeknél is szegényebbek. De nekem

nem fájt a szegénység, irigy sose voltam a gazdagokra, hiszen már

gyermekszívemben elolthatatlan mennyországi fénymáglyaként

égett és világított az akkor még vastagláz ködként erjedő nehéz

küldetés-tudat. Udvarunkon kerekeskút volt, a zöld kerék-

küllőre hurkolt hosszú láncon fekete-fehérfoltos baszadék falusi

kutya, hatalmas fehér szederfa, alatta az esőtől erjedt fehér

golyócskákból összeszorzott kisfiú-pénisz alakú szedrek, azt ették

a kacsák, narancssárga domború szaru-csipesz csőrrel, kék

szemük szikrázott, mint a sercegő gyufaláng, a szemek alatt

sárga negatív-csónak orrlikakból, mint a rőzsefüst lövődött ki

a részeg szédület, mert részeg volt minden aranycsipkelevélen

totyogó fehér állat, sovány fehér madár, seggre-estek, hanyatt-

estek, fejre-estek a mámor-tántorgásban, s a diófa mögötti

kis pincetetőn egymásra tolongva óriás ezüsteres elefántfülekként

gyülekeztek a szőrös vastag végzetes lapulevelek.

 

Ítélkezésemben azonban megtorpanásra kényszerített most itt ez a szövegminta. Újraolvastatta velem többször az egész verset, ezt az egész öregkori versfolyamot, s noha maradt bennem a középkorú Juhászról megképződött rossz összemlék, a ki(sz)emelt idézet bőbeszédű gazdagsága meglepett, jótékonyan hatott; egy kevéssé az egész versre kiterjedően is, de csak kevéssé, mert az egészben túlsúlyban a fölösleges bőbeszédűség, a hulladékbeszéd (aminek azonban majd némi értelmére is rámutatok majd később).

Pedig első olvasásra a költői konfabulálás és hübrisz ragadtatta ki velem ezt a részletet, a szegénység eltúlzása, mely mögött ott sejlik a gyerek József Attila "Aki szegény, az a legszegényebb" népdaltanulmánya, illetve az irigység letagadása avval az argumentálással, ami még irritálóbban hatott a füllentéseknél is. A következő, grammatikailag-poétikailag konfúzus önfestményre gondolok: "irigy sose voltam a gazdagokra, hiszen már gyermekszívemben elolthatatlan mennyországi fénymáglyaként égett és világított az akkor még vastagláz ködként erjedő nehéz küldetés-tudat". Egymást ki-kioltogató, össze nemigen egyeztethető jelzőket halmoz itt egymásra Juhász, ám köztük egy kulcsszó, egy kulcsjelző, az "erjedő", ami valóban áthatja az egész idézet anyagát, sőt, valamelyest az egész költeményt. Maga a küldetéstudat természetesen rám mint erkölcsiségtől sem mentes ízlésű olvasóra minimum ambivalensen hat, de talán elviselem, ha egy idős, újragyermekiesült költőember szájából hallom, hiszen ki ne élte volna meg gyermekként, egyszer-egyszer legalább, hogy ő valami speciális "evangéliummal" csusszant ide ki, a világba, amely evangélium pajzsként védi meg őt a gyarlóbb, földi indulatoktól. Ráadásul olyan költőről van szó, aki sok évtizeden keresztül az abszolút váteszként, őstehetségként regnált, egy igencsak sajátos rezsimben, a kommunizmuséban, amely lévén eszmeiségében túlságosan utópisztikus, szükségét érezte annak, hogy őstehetségekre, tiszta forrású dalnokokra leljen a minél szegényebb néprétegekben. Juhász mérhetetlen szegénysége ezért nemcsak saját mitológiájú szegénység, hanem a politikai rendszer mítoszszükségletéből eredő is, ekképp az itt szóban forgó vers a trónjafosztott Lear líratermése is, különös tekintettel a benne felidézett tomboló delíriumra. Az "Udvarunkon kerekeskút volt..." kezdetű szélsőbarokk mondatára utalok a delíriummal, mivel ebben a mondatban poétikailag és retorikailag ugyanaz megy végbe, mint szemantikailag; részeg és részegítő nyelvtani alakzatok beszélnek a baromfiudvar megrészegült kacsáiról, a kisfiúpénisz alakú szedret zabáló-szürcsölő kacsákról. Ahogy tehát a jelzők láncolatából kibomló fehérszeder megerjedten válik a kacsák mámorító étkévé-italává, ugyanúgy

erjedésnek indul a költői mondat

maga is, ugyanolyan cefrévé erjeszti a grammatikai alakzatokat, hogy a hanyatt meg fejre és seggre eső kacsákhoz hasonlóan az olvasó is beleszédül ebbe a dionüszoszi orgiázásba, egyensúlyát veszíti, és vele a fogalmi, illetve optikai tisztánlátását is. Nem mondhatom tehát, hogy Juhász üresen cifrázza csak a nyelvét, hogy fölöslegesen szószátyárkodik, hiszen az általa emígy szóra bírt szavak fogalmisága bomlásnak (erjedésnek) indul, és a metaforizálódáson keresztül merőben képi és zenei eseményekbe: hallucinációkba torkollik. Azonban egészen másféle hallucináció ez, mint amit, mondjuk, a Pilinszky-féle szűkszavúság indít meg az olvasó tudatában. Pilinszky, hasonlóan József Attilához, roppant nehéz erkölcsi-egzisztenciális és metafizikai, azaz hangsúlyosan emberi tartalmakat izzít fel a versbeszédével, míg Juhász épp ellenkezőleg: nála az említett tartalmak elkocsonyásodnak inkább, dehumanizálódnak, s úgyszólván közvetlenül, csaknem akadálytalanul hangolódnak rá a puszta levésre, annak bármilyenségére, metafizikai semlegességére. A juhászi hallucináció inkább az illumináció felé hajlik el, nem a különböző csőlátásokból prizmaszerűen összeállt, hol zaklatott, hol elszelídülő éleslátás felé, ahogyan ez József Attilánál mindannyiszor megtörténik.

De hát a József Attila-i hiperegzisztencialista költészet nem is művelhető sokáig büntetlenül; utánzása pedig szükségképpen giccset eredményez, sokkal hamisabb szörnyűségeket, mint amilyen a Juhász-féle hedonista, amorális túlélőverselés, ami a nyelvi tobzódásaival még ihletett pillanatokat is be-becsempész a trónjavesztett lírikus költészetébe. S ekképp a metafizikai-erkölcsi dichotómiák nivellálódásával újabb energiákat is felszabadíthat, amelyek híján a költészet sem élhetné túl önmagát. Kérdés persze, hogy erre a túlélőköltészetre szüksége van-e, és meddig lesz szüksége a poszthumanista embernek, aki vélhetőleg kizárólag csak a célorientált ösztöneire és reflexeire fog a jövőben hagyatkozni, valamint a kiegészítő dizájner drogokra, melyek, ellentétben evvel a költészettel, határozott útvonalú tripekben részesítik majd a jövő elmeutazóját.

Neked ajánljuk