Mintha ellene menne a könyvpiac és az egyetemi írásoktatás alapvetésének, miszerint a kortárs olvasót az önimádat kultúrájában kizárólag önmaga – és a javarészt a vizuális média teremtette közvetlen környezete – érdekelheti, s ezért, már csak financiális megfontolások miatt is, a kortárs szerző a kortárs olvasónak ír a kortárs olvasó világáról. McCarthyt nem ez érdekli, hanem – legalábbis az 1973-as, magyarra 2017-ben lefordított Isten gyermekét megelőző Outer Darktól fogva – az ember maga. Ami témának nem kevés, ambíciónak sok. Ugyanis McCarthy azóta szinte kivétel nélkül olyan regényeket ír, amelyeknek egyrészt központi témája ez az egzisztencialista értelemben vett, végtelenül magányos, számkivetett „ember-mivolt”, és amelyekben végletekig lecsupaszított, a lét minimumán tengődő szereplők hadakoznak saját sorsukkal és szenvedélyeikkel. Hogy az elidegenedés magánya és a csupasz tárgyi valóság részletei között mi az összefüggés, az egyrészt nem mindig világos, másrészt regényről regényre változik. McCarthy majd’ minden szövege kellemetlen olvasmány, ám ő maga – különösen, ha angolul olvassa az ember – átkozottul jó író benyomását kelti.
A szerző életművének késői darabjai nálunk (is) ismertebbek, köszönhetően egyrészt a belőlük készült filmváltozatok megérkezésének, másrészt a Magvető eltökéltségének, hogy McCarthy meglegyen magyarul. Ami a szerző formátumát tekintve rendben is van, a kérdés csak az, hogy milyen lesz a magyar McCarthy az amerikaihoz képest. A Magvető eddigi erőfeszítései alapján úgy tűnik: teljes, még ha kissé összevissza is. Egyrészt elérhetők már az eddigi „főművek”: megvan az eddigi legjobb, a Véres délkörök; a határvidék-trilógia darabjai; a filmsikerek miatt a Nem vénnek való vidék és Az út; valamint a forgatókönyvnek készült A jogász.
Az Isten gyermekével a kiadó most egyet visszalép, és nem csak az időben. Ez a regény ugyanis joggal értelmezhető kísérletként, McCarthy életművének tematikusan meghatározott egységei közötti átmenetként: ez az utolsó az Appalache-hegység déli vidékein játszódó korai művek közül, és már megelőlegezi az erőszak esztétikáját (vagy az erőszakot mint esztétikát), mely a Véres délkörökben jut el tetőpontjára, a trilógiában nyeri el történeti ívét, és nagyjából Az út című regényben kap szentimentális színezetet (Szilasi László joggal használta a „fekete giccs” kifejezést a magyar változatról az ÉS-nek írott kritikájában).
Mint átmeneti a szerző korai írói korszakát lezáró regény, az Isten gyermeke akár érdekes is lehetne, ha színvonala megütné a későbbi művekét. Azonban a történet túlságosan is egyszerű: Lester Ballard „Isten gyermeke, talán épp úgy mint te”, aki folyamatosan elveszti kapcsolatát a helyi közösséggel: szülei már nem élnek (apja a helyi klán egyik rivális bandájának tagja volt, majd felakasztotta magát), ingatlanát elárverezik, ellenállásának pedig egy puskatussal a halántékra mért ütés vet véget („soha többet nem bírta utána normálisan tartani a fejét”). A vidéken való kóborlása során egy szeretkező párra lel, könnyít magán. Majd egy halott párra lel. Megint. A következő párt már ő öli meg. Elvadult, szexuális ragadozó válik belőle, aki áldozatai pénzén öltözteti fel őket fantáziája tárgyaivá. Elfogják, lincselő tömeg szabadítja ki, hogy kiszedje belőle, hova rejtette a testeket. Elmenekül, elfogják…
McCarthy mintha maga sem tudná, hogyan lehet egy ilyen történetet elbeszélni. Az elbeszélés a harmadik és a beazonosítatlan első személyű, korlátozott elbeszélők között ingadozik, akik sorról sorra halmozzák egymásra az isten barma történetének részleteit, a jogfosztottsággal kezdődően a kiszolgáltatottságon át a kegyetlenkedés legapróbb momentumaiig – minden rendszer, kitapintható szándék, eszmei elképzelés vagy formai tervezet látható jele nélkül. Az eredmény pedig egy irodalomtörténészi, filológusi érdeklődésre számot tartó mű: a kiváló szerző kevésbé sikerült alkotása, amely talán betekintést enged az írói pálya alakulásába és fejlődésébe, ám „szórakoztató” vagy „komoly” olvasmányként könnyűnek találtatik. Az ember azzal az érzéssel teszi le a könyvet, hogy ezt nemcsak magyarul volt kár kiadni a szöveg születése után több mint negyven évvel, de annak idején szerzője is dolgozhatott volna még rajta, mielőtt elküldi a kiadónak.
Véleményem szerint kimondottan árt a magyar McCarthynak az Isten gyermekének magyar változata. Ha mégis van, ami menti a könyvet, akkor az a fordítás minősége. McCarthyt joggal tartják az angol (amerikai) irodalmi nyelv Faulkner utáni legjelentősebb megújítójának, s a korábbi fordítók közül egyedül az Átkelést jegyző Totth Benedek igyekezett McCarthy nyelvét magyarul is megteremteni, több-kevesebb sikerrel. Morcsányi Júlia magyar szövegével vigasztalódhat némileg az olvasó, mert a fordító ügyesen oldja meg a hétköznapi nyelvhasználat grammatikai aberrációiból irodalmivá avanzsált mondatszerkezetek legtöbb dilemmáját. A fordító megtalálásával kellett volna McCarthy magyar irodalmi brandépítésébe belekezdeni.
Fordította: Morcsányi Júlia. Magvető, 2017, 208 oldal, 2999 Ft
