Magyar Narancs: Az Állati férj nyolc szabad verse állatokkal párosodó, állatokba szerelmes férfiak nézőpontjából íródott. A fajközi szex lehetőségei mellett infernális okádásról és gondolatokat átjáró ürülékről is szó esik. Lehetne ebből botránykönyv?
Németh Zoltán: A perverzió méltósága című, 2002-ben megjelent verseskötetem utószavában arról írtam, hogy bizonyos olvasói attitűdök esetén az akár botránykönyv is lehetne. Az Állati férjnél ezt a lehetőséget nem gondoltam végig, ez nem volt tétje a kötetnek, de amikor írok, egyébként sem gondolok az olvasóra. Bár a vakondpatkányos vers lehet akár botrányos is, a bálnás már sokkal kevésbé, hisz a tokaji írótáborban sem volt botrány a felolvasásából, s ha ott nincs, akkor sehol.
MN: Egyáltalán van még lehetőség irodalmi botrányra?
NZ: Abszolút, mert – szerencsére – nem tudjuk kontrollálni az olvasók reakcióit. A szerző nem mindig gondolja végig, hogyan, milyen módon sértheti különböző társadalmi csoportok, etnikai vagy vallási kisebbségek érzékenységét. Esterházy Péter műveinek intertextualitása számomra egyáltalán nem botrányos, meg is lepődtem, hogy amikor a Harmonia caelestis megjelent, Forgács Zsuzsa Bruria megtámadta azzal, hogy Esterházy elfogadottá tette a lopást a magyar irodalomban. Internetes fórumra is emlékszem, hogy ki milyen vendégszöveget talál a regényben. Az angol és német kiadásokban a későbbiek folyamán már fel is tüntették bizonyos szövegek forrását, a magyarban nem. Mindenesetre elgondolkodtató, már csak azért is, mert a vakondpatkányos vers Rimbaud A részeg hajójának átirataként született.
MN: Ez irodalmi jellegű botrány. Olyasmire emlékszel, hogy általános társadalmi kérdések, például szexuális tabuk okoztak felháborodást, akár fiatal magyar írók műveiben?
NZ: Ha fölmész szélsőjobboldali, újnáci honlapokra, ott Spiró György vagy Esterházy Péter egy-egy szövege még mindig téma. A kortárs fiatal írók közül inkább olyat tudok mondani, akiben benne van a botrány lehetősége. Nemes Z. Márióban például benne van. Nemrég például egy olyan videoperformanszot készített, amelyben Áder Jánost hungaromajommá változtatja át.
MN: „Van, amiről nem lehet beszélni, / de arról is beszélni kell, / még ha nem is azon a nyelven, / amelyen beszélni lehet róla” – olvasható az Állati férj egyik versében, A hollóban. Mi az, amiről az állati szerelem témáján keresztül könnyebb beszélni?
NZ: Az evolúció kérdésköréből célszerű kiindulnunk. Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy génjeink mélyén mit őrzünk állati létezésünkből. Az állatok nem képesek beszélni, ezért meg akartam nézni, az ember képes-e visszamenni saját génjei láncolatán addig a pontig, ahol már neki sincs nyelve, vagy másmilyen nyelve van – erre is utaltam a kifordított Wittgenstein-idézettel. Ez egyfajta regresszív poétika: hogyan lehetne az állatoknak nyelvet adni, illetve mivé is fejlődhetett volna az ember. A vakondpatkány is emlős, az ember is, a vakondpatkányoknál mégis úgy alakult, hogy egy szupernőstény az ürülékével eteti a többi nőstényt, amelyek ettől meddők lesznek, így a szupernőstény utódai uralhatják a kolóniát. Min múlik, hogy az emberiség nem így fejlődött? Mennyire található meg ez a lehetőség, tapasztalat emberi létezésünk mélyén? A normalitás és normativitás tehát relatív, az evolúciótól függ. Hogyan lehet egy másfajta, idegen, embertelen normalitásnak nyelvet adni? Mivel főként ezek a kérdések érdekeltek, nem érzem ezeket a verseket botrányosnak.
MN: Mélyen emberi dolgokról is szólnak a versek, például egyenlőtlen párkapcsolatokról. Bízol abban, hogy az állatos szex nem fedi el teljesen a humanista olvasatokat?
NZ: Az állatokat puszta metaforaként is lehet értelmezni. A versek kiindulópontját sok esetben emberi viszonyok jelentették, a férfi-nő kapcsolat. A szerelem nyelven túli nyelve éppúgy tudatos retorikai fogás volt, mint az evolúció tárgya. Remélem, maradt talány a versekben.
MN: Az Állati férjet csábító az animal studies tudományterületén belül elemezni. Az állatesztétika terén képben vagy?
NZ: Bizonyos mértékig. De a természetfilmek vagy evolúciós szakkönyvek mellett szépirodalmi előzményei is vannak ennek a kötetnek, az átváltozástörténeteket Apuleius Aranyszamarától lehetne sorolni. Nagy olvasmányélményem volt Carol Ann Duffy A világ felesége című kötete, amelyben a női beszélő a kultúrtörténet nagy alakjainak feleségeként szólal meg, Quasimodo, Freud, Darwin feleségeként, vagy a farkas feleségeként mint Piroska. Arno Schmidt Tudósköztársaság című negatív utópiájában ember és kentaur között szövődik szerelem, az a mondat, hogy „fűízű volt a nyelve” csók közben a kentaurlánynak, feledhetetlen. De fontosak nekem De Sade márki obszcén művei is, nemcsak az elmélet, az animal studies.
MN: Elméleti emberként is foglalkozol irodalommal. Amikor verset írsz, nem okoz gondot, hogy irodalomtörténész is vagy?
NZ: Ez éppen hogy erősít. József Attila, Pilinszky, Babits, Arany János mind erős fogalmi nyelvvel rendelkeztek. Aki részt vesz az irodalom játékában, annak tudnia kell reflektált viszonyt elfoglalnia tárgyát illetően. Az alanyi költő, akiből csak úgy spontán dől a vers, romantikus hülyeség, a dilettánsok mentsvára. Azt hiszem, a jelentős költők mind foglalkoztak elmélettel. Sok szépírónak a műfordítás segíti még saját nyelvük megtalálását, például Csehy Zoltánnak vagy Nádasdy Ádámnak, hogy mai szerzőket említsek.
MN: A fiatal magyar írók közül mintha mostanában többen is hasonló irányba indultak volna, mint te: Nemes Z. Márió verseiben, Bartók Imre apokaliptikus regénytrilógiájában, Komor Zoltán bizarro-novelláiban vagy Sepsi László fantasyjében is fontos a bizarr vagy nem emberi szexualitás és valamiféle poszthumán világkép. A csapat részeként vagy irodalomtörténészként mit mondanál erről a trendről?
NZ: Mivel nem élek Pesten, nem tudom, van-e ilyen csapat, akiket ismerek, azokkal nagyon jó a kapcsolatom. Hízelgő is ez a közelség, mert amikor A perverzió méltósága megjelent, zsákutcának tűnt, nem nagyon volt hatása. Több mint tíz év elteltével viszont azt látom, mégis rezonál, ahogy például Harcos Bálint Naiv Növénye is. Az én obszcén-poszthumán poétikám persze sokat köszönhet a kilencvenes évek erotikus vonulatának is.
MN: Érsekújváron születtél, Szlovákiában tanítasz, előadásokat tartottál több országban, most Varsóban élsz. Meg is jelent egy tanulmányod a közép-európai migráns irodalomról. Migráns író vagy?
NZ: A szlovák irodalomtörténet-írás az „expat” kifejezést használja arra, aki önként választja a külföldi életet. Talán ez illik rám is a leginkább, bár én nagyon erősen tartom a kapcsolatot Szlovákiával, most is ott dolgozom, a nyitrai egyetem magyar tanszékén. A köztes lét fokozatait járom be. Hivatalosan nem Varsóban élek, egyetlen dokumentumban sem szerepel ez a tény.
MN: Mit jelent ma a közép-európaiság?
NZ: A mai Közép-Európát nekem a volt szocialista, mai EU-országok jelentik, amelyekben sok esetben nem tudnak mit kezdeni a kommunizmus utáni demokráciával. Ma már Németország, Ausztria nem Közép-Európa, hanem a Nyugat része. Látható, hogy például a migrációs kérdésben a közép-európai emberek nem is értik a németeket, miért fogadtak be egymillió embert. Közép-Európában az ember jobban megtapasztalja a nagy civilizációs ellentmondásokat. Mintha semmi sem dőlt volna még el. A Kaczyński-féle Lengyelországban ugyanazok a demokráciából kivezető, centralizációs folyamatok játszódnak le, mint az orbáni Magyarországon, mintha egymás kottájából játszanának.
MN: Kun Árpád, Dunajcsik Mátyás vagy akár a te szövegeidből kirajzolódik valamilyen kép a kortárs magyar migráns írókról?
NZ: A külföldön született, a kinti létről szóló művek a magyar irodalom karakterisztikus vonulatát jelentik. Agota Kristof, Terézia Mora vagy Melinda Nadj-Abonji nem magyarul írnak, ennek ellenére a transzkulturális magyar irodalomba is besorolnám őket éppúgy, mint Kun Árpád magyarul írt regényeit. Az idegenség, másság, nyelvtelenség tapasztalatának originális újraírásai kulturális értelemben kapcsolhatók be a magyar irodalom kontextusába.
MN: A blogodon vetetted föl, hogy meg kellene írni egyszer a sírva írt irodalmi alkotások történetét is. Milyen művek kerülhetnének bele?
NZ: A németül író, szlovák származású svájci írónő, Irena Brežná említette egy párkányi könyvbemutatóján, hogy A hálátlan idegen című, traumatikus migrációs könyvének írása közben folyton elsírta magát. Úgy emlékszem, Kosztolányi valahol utal arra, hogy a Pacsirta írása közben szintén folyton sírva fakadt. Vagy Esterházy Péter a Javított kiadásban többször említi, hogy elsírta magát írás közben. Az irodalom intimitása és a kimondhatatlanság tapasztalata vajon hogyan jelenik meg a nyelvben? Felfüggesztődik-e ilyenkor az írás tudatossága? A sírás nagyon mély, zsigeri, uralhatatlan élményre enged következtetni.
