Van egy séf, ki érző szívét csörömpölő edények mögé bújtatva látja el a környéket mennyei falatokkal, és van a kisfia, aki csillogó szemmel nézi őt, és megesküszik rá, hogy a nyomdokába lép. Ez a fiú meséli el a már kómában fekvő apjának az emlékeit.
Az elégikus felütés és a vallomásosság már-már prózába öntött ódává avatja a regényt, amelyben az apa-fiú kapcsolaton túl a kamaszkor és a felnőtté válás gyötrelmei is megjelennek. A konyha maga viszi a regény felét, és a zsánernek megfelelően az ételek elkészítése, tálalási módja jelentéstöbblettel hivatott felruházni egy-egy jelenetet, mintegy kidomborítandó annak a szimbolikáját. Durand a részletezéstől várja a mélységet, akár van mögöttes tartalom, akár nincs. Eklatáns példája ennek az apa barátaival közös nyúlragus jelenet, ahol két oldalon át, belsőségekben tocsogva tudjuk meg, hogy az egyik rokon meleg és ennek nem mindenki örül, hogy a barát, mivel józan paraszti nyelven beszél, értelemszerűen tiszta lélek. Őrülten csörögnek a lábasok itt is, leginkább a belső, persze elhallgatott lelki viharok kivetüléseként. És a tanulság persze apai bölcsesség: „a mártáskészítés a szakácsmesterség csúcsa”. Az apa felmagasztosítása a szósz a könyvön, amely egy ponton nem tudja eldönteni, hogy most apa-, gasztro-, fejlődés- vagy éppen családregény akar lenni. Így aztán mindegyikre egyszerre törekszik kudarcosan.
Ötletes megoldás ugyan, hogy a sokat emlegetett receptkönyvből pár étel elkészítési módját megadták, de ez sem segít elnyomni a mellékízeket. A könyv az indokolatlan jeleneteivel, kidolgozatlan alakjaival és stiláris töréseivel fájón kiált további szerkesztésért. Durand le sem tagadhatná újságírói múltját, a középszerű, könnyen fogyasztható mondatok pont olyan végeredményt hoznak, amelyet a regény főhőse undorral tolna el: gyorskaját kólával.
Fordította Bognár Róbert. Park Könyvkiadó, 2020, 216 oldal, 2950 Ft
