Hogy ezek a meglátások tudományosan mennyire megalapozottak, mennyiben érzelmileg vezéreltek vagy éppen milyen módon illeszkednek egy adott korszak kultúrpolitikai-nemzeti törekvéseibe, az egyén-, illetve korszakfüggő. A magyar nyelvet mint a magyar identitás fő hordozóját számos mítosz, és kényelmesen egomasszírozó meglátás övezi. Nádasdy Ádám legújabb könyve, kvázi nyelvészeti regénye merész vállalkozás tehát. Abból a szempontból is, hogy a nyelvtan, mint ahogy az különféle felmérésekből kiderült, az egyik legkevésbé népszerű tantárgy az általános és középiskolás diákok körében.
Milyen nyelv valójában a magyar? A tévképzetekbe ragadók számára keserű csalódás lesz olvasni ködös elméleteik tudományos cáfolatát. Valóban páratlan, magányos nyelv a miénk? A finnugor nyelvrokonságot már réges-rég megállapították, mely tény, még ha nem is illeszkedik a romantizáló magyarságképbe, megkérdőjelezhetetlen. (Hozzátennénk, hogy a magányosság földrajzi értelemben viszont megállja a helyét, ám a kulturális percepciók és a nemzeti identitás azonosságát alátámasztó képzetek nem tartoznak a nyelvészet hatáskörébe, ezt a szerző nem győzi aláhúzni.) Nádasdy több hasonlóan közkedvelt vélekedést semlegesít tudományos megalapozottsággal, okos érveléssel és finom humorral.
A nyelv olyan, mint a biológiai ösztön, minden egészséges embernél megjelenik. Organikus rendszerként folyamatosan változik, és nem a nyelvész dolga ítéletet mondani afölött, hogy mely változatai lesznek dominánsabbak vagy melyek kopnak el. Ez szintén kiakaszthat jó pár harcedzett nyelvvédőt, akik a helyesírási szabályzatot azonosítják a magyar nyelvvel. Az, hogy egy nyelv, és ez alól természetesen a magyar sem kivétel, szüntelen változik, nem új keletű tétel. „A művelt, írástudó emberek már az ókorban is úgy érezték – ahogy ma is sokan érzik, főleg az idősebbek –, hogy a nyelv változása valamiféle romlás, hiszen a nyelv eltávolodik attól a formájától, amit ők megszoktak, amelyen kiváló irodalmi művek vagy szent könyvek születtek.” Az e feletti búsongás különösen ismerős lehet akár a középiskolai tanórákról, akár a kultúrpolitika szereplőitől. Szerencsére, von vállat Nádasdy, az esztétikum mint szubjektív percepció szintén nem képezi a nyelvészeti vizsgálódás tárgyát. Az legfeljebb leírja a folyamatokat, nem stigmatizál. Mert a változás nem „szegényedés”. „Egyszerű logikával belátható, hogy ez téves, mert azt kellene hozzá feltételezni, hogy a nyelv eredetileg roppant bonyolult volt, ha sok száz, sok ezer év alatt állandóan egyszerűsödött.” A változás természetes lételeme minden élő nyelvnek.
Régi kérdés és vita tárgya az is, hogy az adott nyelv beszélőjének gondolkodását milyen mértékben befolyásolja az elsőként elsajátított, azaz anyanyelve. A könyv erősen kiáll az univerzalizmus elve mellett, vagyis azt mondja, a gondolkodás elsőbbséget élvez a nyelvvel szemben, a nyelv nem tudja leszűkíteni azt. Ez értelemszerűen kevésbé vonzó a kocanyelvész számára, aki a magyar nyelvet a furfangos észjárással, a „gógyival” állítja párhuzamba.
Nyelvtörténet, alaktan, mondattan, helyesírás, agglutináció – nem a legerősebb hívószavak, ha önfeledt szórakozásra vágyunk. Ugyanakkor mégis üdítő egy rövid, értelmező összefoglalót olvasni a magyar nyelvről, amely sallangok nélkül, humorral átszőve, felvilágosult gondolkodásra sarkall. Szigorlatra kevés, de érettségire és intellektuális kikapcsolódásra több mint kiváló.
Corvina, 2020, 204 oldal, 2990 Ft
