Pedig nem ijesztget, sokkolás helyett inkább nyugtalanít, azt viszont nagyon hatékonyan teszi. Bravúrja, hogy még a legvégén, a happy end közben, sőt azután is nyugtalanító marad. Bartók magasra teszi a lécet: célja olyan horrormesét írni, amely gyerekeknek szól ugyan, mégsem veszíti el horrorisztikus minőségét. Nem válik paródiává, nem nevetteti ki a borzalmat, hanem túlélhetővé és feldolgozhatóvá teszi azt – ám majdnem minden oldala szülői magyarázatra, finomításra szorul.
A történet műfaja inváziós sci-fi, a cím az iskolateremtő A testrablók támadásának parafrázisa, és erre az 50-es évekbeli filmklasszikusra utal a borítón olvasható idézet is („Előbb-utóbb mind aludni fogunk”). Az eredeti filmet a hidegháborús paranoia ihlette, a kertváros elbitorolt testű lakói a szovjet kémek fenyegetésére figyelmeztettek, akik jámbor amerikai polgárnak álcázva akár a szomszédaink is lehetnek.
A séma a politikai jelentés nélkül is egyetemessé vált, és Bartók azt a rétegét mozgósítja, amelyre a gyerekolvasó igazán rezonálhat: az állandónak és kiszámíthatónak vélt otthon törékenységét mutatja meg. Szembesít azzal, hogy a felnőttek világa nem magától értetődő, szüleink sem tévedhetetlenek, viszont annál sebezhetőbbek, és a békének ára van. E tudás megszerzése traumatikus tapasztalat. A könyvet olvasva világos, hogy a szerző pontosan tudja, mennyire érzékeny témával dolgozik, milyen mélységekbe tévedhet a gyerek olvasó, ha nincs ott mellette kalauznak és terapeutának a szülő.
Egy ilyen bátorító felnőtt szövetséges a történetben is megjelenik Dénes bácsi személyében, aki a főhőssel, Krisszel együtt kideríti, hogy miért viselkednek annyira furcsán az iskola tanárai és diákjai. Nem véletlen, hogy Dénes bácsi éppen természetismeretet tanít. Mi történt? A Föld megelégelte a környezetszennyezést, és a kicserélt emberek valamiképpen a természet büntetését hordozzák? Aztán kiderül, hogy nem az emberek, hanem a testrablók veszítették el az otthonukat. És mikor tervük lelepleződvén a kollektív öngyilkosságot választanák, az olyan megrázó és félelmetes jelenetet eredményez, hogy szülő legyen a talpán, aki el tudja magyarázni a gyerekének, hogy mi folyik itt. Teljes megnyugvás viszont nincs. Az utolsó oldalra is marad borzongás: mi van apuval? Miért eszik citromfagyit?
A testrablók éjszakája, miként az ifjúsági horrorok legjava, az ismeretlenné váló ismerős, azaz a kísérteties képzetével dolgozik. A hirtelen rádöbbenés egy közelinek érzett ember idegen mivoltára vagy egy otthonosnak vélt hely ismeretlenségére olyan traumatikus erővel képes hatni a kicsikre (sőt, még ránk, felnőttekre is), hogy az így keletkező lelki seb begyógyításához a szerző remek pszichológiai érzékére is szükség van. Bartók kísérletét egyszerre segítik és nehezítik Bán Sarolta fotóalapú, digitális technikával készült illusztrációi. Segítik, mert az átrajzolt-elmosott fényképek plasztikussá teszik a kísértetiesség tapasztalatát, és nehezítik, mert a könyv általuk még félelmetesebbé válik, a megnyugtató lezárást még nehezebb írói feladattá téve. A testrablók éjszakája a kihívások könyve: műfaji elvárásokat tiszteletben tartó, helyenként felkavaró gyerekhorror, amely sokat bíz a szülőre, és még többet a gyerek olvasóra. Cserébe maradandó élményt ígér. Igen, előbb-utóbb mind aludni fogunk, de az álmunk nem lesz zavartalan.
Tea Kiadó, 2019, 56 oldal, 3990 Ft
