Az írónő legutóbb két éve járt Magyarországon, akkor pitesütésre oktatta az egybegyűlteket, most a regényírás szakmai rejtelmeibe ígért betekintést új regénye, a Függőség segítségével. Maynard profi író, ha valakire, rá aztán tényleg nem illik Woody Allen meglátása, miszerint aki nem tudja csinálni, az tanítja (aki meg tanítani sem tud, abból lesz a tornatanár). Maynard több mint fél tucat regény szerzője, az írónőnek pitesütés nélkül is megvan az olvasótábora az igen gyakorlatias amerikai piacon, így hát gyakorlati tanácsokra számítottunk meg persze egy-két történetre J. D. Salingerről, hiszen Maynard – mint az egyetlen róla szóló írásból sem maradhat ki – 18 éves korában összeköltözött és majdnem egy évet élt együtt az akkor 53 éves Salingerrel.
Pite tehát most nincsen (csak sós süti), viszont hamar megtudhatjuk, hogy bár akadnak, főleg a franciáknál, mindenféle köldöknézős, távolba révedő széplelkek, egy amerikai regényíró jó, ha már a kezdet kezdetén tudja, miről fog szólni, amit papírra vet. Tollunk hegyét jól megnyomva már rögzítjük is a jegyzetfüzetünkbe: Első pont – miről fog szólni a történet! Második pont, kevésbé megnyomva: hozzuk elő saját életünk személyes, akár kudarcos élményeit, arról írjunk, amit ismerünk! Harmadik pont, egyre halványabban: kicsoda a főszereplő? És milyen problémák kínozzák? És honnan hova tart? Félretesszük a tollunkat.
Maynard remek előadó, de hiába a sok szívből jövő, lelkesen előadott tanács, úgy tűnik, az itt elhangzottak cseppet sem fogják megkönnyíteni saját nagyregényünk, ama mindent megújító, történelmi jelentőségű eposz megírását, melyet épp a workshop után terveztünk elkezdeni. Ilyenkor kezdi az ember irigyelni a köldöknéző franciákat. Megkapjuk viszont végül a Salinger-sztorit, jól felépítve, egy sokat mesélt, szépen lekerekített történet gördülékenységével. Ilyen az, amikor a mesélő pontosan tudja, miről is fog szólni a történet, amelybe belekezd.
