A Makám együttes alapítójaként és szerzőjeként ismert Krulik Zoltánnak 2011-ben jelent meg az első kötete, a Legolcsóbb mozi, amely főleg verseket tartalmazott. Krulik költőként indult, csak aztán évtizedekre eltérítette a zenélés, míg az édesanyja elvesztése arra nem kényszerítette, hogy újra írni kezdjen. Új kötete, Az utolsó papírrepülő ugyanakkor szorosan kötődik a 2012-es Robinzon Kruzo című Makám-albumhoz is: mindkettő hátterében a személyes és történelmi kataklizmák kapcsolata áll. Számomra meglepő – de Krulik szándékának nem feltétlenül ellentmondó – módon a lemeze sokkal keményebbre, drámaibbra sikerült.
Az utolsó papírrepülő két-három bekezdésnyi emlékképekből áll össze, akár egy puzzle. A „játékosság” amúgy sem távoli a természetétől, hiszen a felidézett önéletrajzi motívumokat hol megpendíti, hol eltolja magától, hogy aztán visszatérjen hozzájuk, akár egy repetitív zenei darabban. A fő helyszín Tatabánya, ahol az ötvenes években a gyerekkorát töltötte szerzőnk. Olykor tankok dübörögtek, olykor félelmetes fekete autók álltak meg a házak előtt, olykor egy másik lakásba telepítette Krulik családját az ÁVO, de annak nincs nyoma, hogy ez akkor mélyen megrázta volna. Meg hát gyakran csak utólag állt össze a kép – ahhoz például negyven év kellett, hogy megtudja, miért rettegett az édesanyja annyira a „négerektől”: egy vadászgép emléke nyomasztotta, ami leadott rá egy sorozatot, miközben a pilóta vigyorgott „a feketeségből villogó fogakkal”.
Krulik jó stílusban, élvezetesen ír, az is dicséretes, ahogy a múlt idővel bánik. Nem szépíti, nem cifrázza, és ügyesen keveri a síkjait. Az életének az a szakasza, amit kimetszett belőle, a katonai szolgálatával zárul. Kár, hogy az első húsz év után „igazi” befejezés nélkül szakad meg – szerintem a történet és az olvasó is megérdemelt volna némi katarzist.
Kortárs Kiadó, 2017, 84 oldal, 2000 Ft
