Könyv

Krulik Zoltán: Az utolsó papírrepülő

  • m.l.t.
  • 2017. augusztus 6.

Könyv

A Makám együttes alapítójaként és szerzőjeként ismert Krulik Zoltánnak 2011-ben jelent meg az első kötete, a Legolcsóbb mozi, amely főleg verseket tartalmazott. Krulik költőként indult, csak aztán évtizedekre eltérítette a zenélés, míg az édesanyja elvesztése arra nem kényszerítette, hogy újra írni kezdjen. Új kötete, Az utolsó papírrepülő ugyanakkor szorosan kötődik a 2012-es Robinzon Kruzo című Makám-albumhoz is: mindkettő hátterében a személyes és történelmi kataklizmák kapcsolata áll. Számomra meglepő – de Krulik szándékának nem feltétlenül ellentmondó – módon a lemeze sokkal keményebbre, drámaibbra sikerült.

Az utolsó papírrepülő két-három bekezdésnyi emlékképekből áll össze, akár egy puzzle. A „játékosság” amúgy sem távoli a természetétől, hiszen a felidézett önéletrajzi motívumokat hol megpendíti, hol eltolja magától, hogy aztán visszatérjen hozzájuk, akár egy repetitív zenei darabban. A fő helyszín Tatabánya, ahol az ötvenes években a gyerekkorát töltötte szerzőnk. Olykor tankok dübörögtek, olykor félelmetes fekete autók álltak meg a házak előtt, olykor egy másik lakásba telepítette Krulik családját az ÁVO, de annak nincs nyoma, hogy ez akkor mélyen megrázta volna. Meg hát gyakran csak utólag állt össze a kép – ahhoz például negyven év kellett, hogy megtudja, miért rettegett az édesanyja annyira a „négerektől”: egy vadászgép emléke nyomasztotta, ami leadott rá egy sorozatot, miközben a pilóta vigyorgott „a feketeségből villogó fogakkal”.

Krulik jó stílusban, élvezetesen ír, az is dicséretes, ahogy a múlt idővel bánik. Nem szépíti, nem cifrázza, és ügyesen keveri a síkjait. Az életének az a szakasza, amit kimetszett belőle, a katonai szolgálatával zárul. Kár, hogy az első húsz év után „igazi” befejezés nélkül szakad meg – szerintem a történet és az olvasó is meg­ér­de­melt volna némi katarzist.

Kortárs Kiadó, 2017, 84 oldal, 2000 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.