Könyv

Krulik Zoltán: Az utolsó papírrepülő

  • m.l.t.
  • 2017. augusztus 6.

Könyv

A Makám együttes alapítójaként és szerzőjeként ismert Krulik Zoltánnak 2011-ben jelent meg az első kötete, a Legolcsóbb mozi, amely főleg verseket tartalmazott. Krulik költőként indult, csak aztán évtizedekre eltérítette a zenélés, míg az édesanyja elvesztése arra nem kényszerítette, hogy újra írni kezdjen. Új kötete, Az utolsó papírrepülő ugyanakkor szorosan kötődik a 2012-es Robinzon Kruzo című Makám-albumhoz is: mindkettő hátterében a személyes és történelmi kataklizmák kapcsolata áll. Számomra meglepő – de Krulik szándékának nem feltétlenül ellentmondó – módon a lemeze sokkal keményebbre, drámaibbra sikerült.

Az utolsó papírrepülő két-három bekezdésnyi emlékképekből áll össze, akár egy puzzle. A „játékosság” amúgy sem távoli a természetétől, hiszen a felidézett önéletrajzi motívumokat hol megpendíti, hol eltolja magától, hogy aztán visszatérjen hozzájuk, akár egy repetitív zenei darabban. A fő helyszín Tatabánya, ahol az ötvenes években a gyerekkorát töltötte szerzőnk. Olykor tankok dübörögtek, olykor félelmetes fekete autók álltak meg a házak előtt, olykor egy másik lakásba telepítette Krulik családját az ÁVO, de annak nincs nyoma, hogy ez akkor mélyen megrázta volna. Meg hát gyakran csak utólag állt össze a kép – ahhoz például negyven év kellett, hogy megtudja, miért rettegett az édesanyja annyira a „négerektől”: egy vadászgép emléke nyomasztotta, ami leadott rá egy sorozatot, miközben a pilóta vigyorgott „a feketeségből villogó fogakkal”.

Krulik jó stílusban, élvezetesen ír, az is dicséretes, ahogy a múlt idővel bánik. Nem szépíti, nem cifrázza, és ügyesen keveri a síkjait. Az életének az a szakasza, amit kimetszett belőle, a katonai szolgálatával zárul. Kár, hogy az első húsz év után „igazi” befejezés nélkül szakad meg – szerintem a történet és az olvasó is meg­ér­de­melt volna némi katarzist.

Kortárs Kiadó, 2017, 84 oldal, 2000 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.