Könyv

Krulik Zoltán: Az utolsó papírrepülő

  • m.l.t.
  • 2017. augusztus 6.

Könyv

A Makám együttes alapítójaként és szerzőjeként ismert Krulik Zoltánnak 2011-ben jelent meg az első kötete, a Legolcsóbb mozi, amely főleg verseket tartalmazott. Krulik költőként indult, csak aztán évtizedekre eltérítette a zenélés, míg az édesanyja elvesztése arra nem kényszerítette, hogy újra írni kezdjen. Új kötete, Az utolsó papírrepülő ugyanakkor szorosan kötődik a 2012-es Robinzon Kruzo című Makám-albumhoz is: mindkettő hátterében a személyes és történelmi kataklizmák kapcsolata áll. Számomra meglepő – de Krulik szándékának nem feltétlenül ellentmondó – módon a lemeze sokkal keményebbre, drámaibbra sikerült.

Az utolsó papírrepülő két-három bekezdésnyi emlékképekből áll össze, akár egy puzzle. A „játékosság” amúgy sem távoli a természetétől, hiszen a felidézett önéletrajzi motívumokat hol megpendíti, hol eltolja magától, hogy aztán visszatérjen hozzájuk, akár egy repetitív zenei darabban. A fő helyszín Tatabánya, ahol az ötvenes években a gyerekkorát töltötte szerzőnk. Olykor tankok dübörögtek, olykor félelmetes fekete autók álltak meg a házak előtt, olykor egy másik lakásba telepítette Krulik családját az ÁVO, de annak nincs nyoma, hogy ez akkor mélyen megrázta volna. Meg hát gyakran csak utólag állt össze a kép – ahhoz például negyven év kellett, hogy megtudja, miért rettegett az édesanyja annyira a „négerektől”: egy vadászgép emléke nyomasztotta, ami leadott rá egy sorozatot, miközben a pilóta vigyorgott „a feketeségből villogó fogakkal”.

Krulik jó stílusban, élvezetesen ír, az is dicséretes, ahogy a múlt idővel bánik. Nem szépíti, nem cifrázza, és ügyesen keveri a síkjait. Az életének az a szakasza, amit kimetszett belőle, a katonai szolgálatával zárul. Kár, hogy az első húsz év után „igazi” befejezés nélkül szakad meg – szerintem a történet és az olvasó is meg­ér­de­melt volna némi katarzist.

Kortárs Kiadó, 2017, 84 oldal, 2000 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.