Esszé

Hinni muszáj!

Király István naplójáról

  • Veres András
  • 2017. július 1.

Könyv

Üzenetek érkeznek a túlvilágról, egyik a másik után, előbb Ortutay Gyula, most pedig Király István titkos naplója.

Mindketten nagy tehetségként indultak, egyikük a néprajzot, másikuk az irodalomtörténet-írást kívánta meghódítani, s bár nem lettek hűtlenek tudományukhoz, de elszegődtek az 1945 után kiépülő diktatúra kiszolgálóinak, lelkes végrehajtói lettek a kulturális élet és a kulturális intézmények politikai megrendszabályozásának, cserébe a látványos pártállami karrierért. Titokban írt naplójuk első pillantásra (legalább részben) valamifajta lelki menedéknek tűnik. Önkritikus számvetés is, körmönfont önigazolás is, kényszerek és indulatok megvallása, sokszor önáltatásba átforduló őszinteséggel. Legalább e lapokon igyekeznek megőrizni a szuverenitásukat, de arra azért gondosan ügyelnek, hogy üresen hagyják az igazán kényes időszakokat, mint amilyen Ortutay számára az 1948-as év volt, amikor miniszterként kíméletlenül végrehajtotta az iskolák államosítását, vagy Király életében az 1956-os év, amikor – az írók szemében gyűlölt lapszerkesztőként – a népharagtól kellett félnie, és alapjaiban rendült meg egzisztenciája.

Az elkötelezettség ára

Király István naplója 1956-tal kezdődik, 35 éves ekkor, Kossuth-díjjal és az ország első számú irodalmi folyóiratának szerkesztésével a háta mögött. A kötet végén található pályakép (Babus Antal munkája) filológiailag megbízható, az értékeléstől eltökélten tartózkodó szöveg, de talán jobban eligazíthatná az olvasót az előzmények ismeretében. Megtehette volna, hogy az 1956-ot megelőző időszakot ne csak áttekintse röviden, hanem néhány jellemző eseménynél kissé elidőzzön. Király István – nem törődve református lelkész apja és családja felháborodásával – 1945 elején belépett a kommunista pártba, tulajdonképpen életre szólóan elkötelezte magát. Úgy látta, hogy a háborút a Szovjetunió nyerte meg, és nagyhatalomként az ország sorsát is meg fogja határozni, tanulságként levonta hát, hogy vigyázó szemeit Moszkvára kell vetnie (ezért fogadta el még a hetvenes évek közepén is a jelentéktelen Szovjet Irodalom című folyóirat szerkesztését). Nem akármilyen poggyásszal indult. Hazulról a református prédikáció pátosszal teli retorikáját hozta magával, amely akkor is hitet sugároz, ha nem a hit az ihletője (Király sokszor vette hasznát ennek, amikor híveket próbált téríteni a szocializmus, az irodalom ügyének vagy magának), a sárospataki kollé­giumból pedig a kurucos-szabadságharcos hagyomány mellett Szabó Dezső és Németh László nemzetmentő utópiáit és nyelvteremtő leleményeit (az utóbbiak hatása a nevezetes „mégis-morál” és a hozzá hasonló idiómák).

1945 után baráti társaságával együtt neofita buzgalommal és ritka szakmai alapossággal vetette rá magát a marxista irodalom tanulmányozására; az emigrációból hazatért Lukács György tanítványa lett, és Révai Józsefet választotta politikai kalauzának. Király és társai készek voltak az új értékrend nevében – a kulturális vezetés napi kívánalmainak megfelelve – bárkit megtámadni (így „számolt le” Szabó Árpád Kosztolányival, Szigeti József pedig Weöres Sándorral). Király később szembekerült magával Lukáccsal is, amikor a móriczi hagyományt jelölte meg a magyar regény követendő mintájaként. (Nem akármilyen társaság volt az övék; Lakatos Imre idővel nemzetközi hírű tudományfilozófus lett, Szabó Árpád neves klasszika-filológus, Szigeti József pedig hasonlóképp elismert filozófiatörténész, mint amilyen irodalomtörténész Király.) A becsvágyó fiatalembert a negyvenes-ötvenes évek fordulóján az új hatalom a Csillag című folyóirat szerkesztői székébe röpítette. Király utóbb büszkélkedett azzal, hogy milyen jelentős műveket sikerült megjelentetnie, de arról nem beszélt, hogy ezzel szemben hány jelentős művet kaszált el politikai szempontokra hivatkozva.

A kevesek közé tartozott, akik ragaszkodtak az ötvenes évek pozitív értékeléséhez, ezek „kontinuitását” hangoztatta ritka konoksággal még a hetvenes években is, kellőképpen felborzolva vele a kedélyeket. Arra hivatkozott (joggal), hogy 1945 után a példátlan társadalmi mobilitás felszabadítóan hatott az alsó néprétegekre. Csakhogy mindez elsősorban az erőszakosan felgyorsított iparosítást szolgálta, és a szocialista kormányzat nemcsak új vállalatvezetőket nevezett ki, hanem új értelmiséget is, tekintet nélkül a teljesítményre és az autonómiára. Király sem becsülte sokra a művészi autonómiát, bátran beavatkozott az írók szövegeibe, s tette ezt a színfalak mögött tevékenykedő cenzorként a hatvanas években is (e tekintetben bizonyosan fennállt a kontinuitás). Pilinszky János korszakos jelentőségű verseskötete még szerencsés volt, hogy Király ultimátumának eleget téve eredeti címének megváltoztatásával megjelenhetett. Élete végéig hadakozott az individualizmus fantomjával, az önzés és az anarchia melegágyának tekintette, valamifajta elvont (pontosabban ismételten újradefiniált) kollektivizmus nevében, amely hivatott volt képviselni minden hátrányos helyzetben levő közösséget a falusi „alsóvégtől” a „peremvidékre” szorult népe­ken át a gyarmati sorból nehezen kiszakadó harmadik világig. Csupán arról az apróságról feledkezett meg, hogy a modern kor nem ismer komolyan vehető emberi felszabadulást számottevő individualizáció nélkül, a közösség pedig nemcsak felhajtóerő lehet, hanem gúzsba kötő, bénító akadály is.

Kihallgatáson Kádárnál

A napló éppolyan képlékeny műfaj, mint a regény. Király szövege is állandó átalakulásban van, ismételten változik a célja és a beszédhelyzete is. Úgy indul, mint egy protestáns lelkigyakorlat: a szerző ismételten ostorozza magát, mert 1956-ban kiderül, hogy lejáratta magát, később pedig, a politikai visszarendeződés idején, kezdetben nem kérnek belőle a korszak balos szereplői sem. Így nem tehet mást, okulni próbál kudarcaiból. Ám azt követően, hogy újra a hatalom közelébe kerül a hatvanas években, és a kultúra legfőbb irányítója, Aczél György bizalmasa, ta­nácsadója és szövegírója lesz, jeremiádjaival írja tele naplója lapjait: úgy érzi, hogy Aczél kihasználja és manipulálja őt, anélkül, hogy kellőképpen megbecsülné. Ellentétes érzések közt őrlődik, hol békülni, hol lázadni szeretne. Míg a felszínen baráti társaságként jár össze az Aczél, a Király, a Pándi és a Szabolcsi házaspár, eközben – legalábbis Király feljegyzései a hetvenes évek elején már ezt sugallják – az ugyancsak irodalomtörténész Pándi és ő féltékenyen figyelik egymást, kettejük gondosan leplezett rivalizálása a napló egyik különösen visszatetsző szólama. Nem kevésbé lehangoló, ahogy 1970-ben szóvá teszi első Ady-monográfiája kiadásának késleltetését, és szégyen nélkül interveniál Aczélnál a Magvető igazgatója ellen. Kisebbrendűségi érzések gyötrik, miközben magától értetődő számára, hogy őt előjogok illetik meg. Azután 1973-ban megpróbálja önállósítani magát szeretve gyűlölt gazdájától. Azt hiszi, hogy óvatosan jár el: belekapaszkodik Aczélnak a „mindennapok forradalmát‟ meghirdető (amúgy fából vaskarika) ötletébe, és hozzáteszi saját víziójaként a megvívandó harcot a nacionalizmusnál is veszedelmesebb imperialista nemzetfölöttiséggel. Ekkor ellene fordul az a lejárató gépezet, melyet maga is oly eredményesen szolgált; hiába ismétli újra meg újra, hogy félreértik őt, nem hiszik el neki; a nacionalizmusnak tett engedménnyel vádolják, Pándi pedig diadalmasan (de némiképp maga is megtörve) kerül ki a konfliktusból.

Király elkeseredve kér kihallgatást Kádár Jánostól, aki nemcsak fogadja őt, de a legnagyobb tisztelettel bánik vele: elébe siet és melegen üdvözli, majd hosszan beszél neki arról (felvillantva életének néhány intim pillanatát), hogy ő sem született forradalmárnak, a tisztes élet utáni vágy vezette a mozgalomba, és semmi sem okoz több kárt a pártnak, mint a „mindenáron” való forradalmiság, a túlzás és a türelmetlenség, jobb, ha az emberekhez igazítjuk a normákat, mint ha a normákhoz az embereket. Végül szeretetteljesen elbocsátja őt, miután személyesen kikíséri. Király elbűvölten távozik, a napló 1973. november 8-i bejegyzésében szinte szó szerint idézi az ország első emberének hozzá intézett (és rá szabott) monológját. Igazi nagyjelenet ez, vagy inkább annak paródiája. Nyilvánvaló, hogy Kádár nem akarta elveszíteni kipróbált, hasznos emberét, meg akarta nyugtatni, így hát személyes emlékeivel hozakodik elő, közhelyeket mond, de mindegyiknek súlyt ad azzal, hogy nyomatékkal mondja. Kádár nem az elmélet embere volt, nem tudott és nem is akart állást foglalni ebben a vitában, ezért mellébeszél (bár a sorok közt arra inti Királyt, tegyen le arról, hogy új frontvonalat nyisson), de nem ez a lényeg, hanem az, hogy biztosítsa hívét személyes nagyrabecsüléséről. Feladat elvégezve, ki lehet pipálni.

Király eltávolodását Aczéltól mindenekelőtt két referenciaértékű név segít érzékeltetni: Czine Mihályé és Révai Józsefé. Aczél nagyon nem kedvelte az irodalomtörténész Czinét, Király pártfogoltját, aki nyilvánosan vitába szállt vele. Azt gyanította róla (nem egészen alaptalanul), hogy nacionalista és antiszemita, ezért ott gáncsolta, ahol csak tudta. Révai pedig az elődje volt az ötvenes években, a kulturális élet teljhatalmú irányítója, merőben más karakter, mint ő, más képességekkel, másfajta elhivatottsággal. 1957-ben Aczél belépője a politikai arénába az a parlamenti felszólalása volt, melyben élesen kikelt Révai ellen, és felelőssé tette a múltbeli torzulásokért. A napló szerint előbb Aczél hányja 1974 novemberében színpadias gesztussal Király szemére, hogy amikor választania kellett közte és Czine között, Czinét választotta. Király pedig nem kevésbé teátrálisan vág vissza 1977 márciusában, amikor Révait rossz politikusnak, de kitűnő teoretikusnak nevezi, szemben Aczéllal, aki jó politikus ugyan, de közepes teoretikus.

Nem kétséges, az ifjú Király Istvánra nagy hatással volt Révai József, a gyújtó hangú beszédeket mondó kommunista vezető, a népi kollégiumokat pártoló politikus, aki a népi írókat a paraszti demokrácia képviselőinek és egyúttal a kommunisták legfőbb szövetségesének tekintette. De 1958-ban (amikor Aczél megbízta Királyt a népi írókat elítélő párthatározat megfogalmazásával) a legkisebb skrupulus nélkül fordult szembe Révai koncepciójával, és harmadikutas nacionalistának nevezte a népieket (igaz, így sikerült kifogni a szelet a népi tábor egészét fasisztának megbélyegző ultrabalosok vitorlájából). A hetvenes évek végén Király – részben Czine hatására – ismét visszakanyarodott Révai álláspontjához. Czine különben saját felfedezettje volt, a szegénysorból kiemelkedő népi tehetséget látta benne, és tőle telhetően próbálta támogatni őt (még zenei képzését is kezébe vette – néha láttam kettejüket a Zeneakadémián, ahová Király magával cipelte Czinét). A népi tábor valójában persze laza, heterogén alakulat volt, sokféle nézőponttal és elképzeléssel, akadt köztük demokrata is, fasiszta is (a harmadikutasság Németh László szabadalma volt), ezért minden általánosítás szükségképpen hamis eredményre vezet.

A hetvenes évek derekától Király élete és a napló iránya újabb fordulatot vesz. Egyetemi tanár, vezető értelmiségi, kikérik tanácsait, a Világirodalmi Lexikon főszerkesztője, országgyűlési képviselőnek is megválasztatják, de a politikacsinálás centrumán kívülre kerül. A könyv előszava szerint hosszabb önéletrajzi írást tervezett, ekkor írt feljegyzései részben ezt szolgálták volna. Mindenesetre a naplónak ez a része kevésbé tűnik érdekesnek, dominálnak benne a könyv- és színházélmények, illetve ezek értelmezései, utazások beszámolói. Az persze kiderül, hogy Király ekkor már fokozott mértékben közvetít a kultúrpolitika és a népi tábor között, váltakozó eredménnyel. A naplóírás funkciója 1985 körül ismét megváltozik, innen kezdve ismét felforrósodik az előadásmód: a pártállam végjátékát dokumentálja figyelemre méltó alapossággal. Király igen korán megérzi a rendszer megroppanását, látja, hogy Kádár felett eljárt az idő, s minthogy már nincs vesztenivalója (végül is csak az éle­tét tette föl erre a rendszerre), miközben tehetetlen szemlélője az eseményeknek, éles szemmel és többnyire találóan veszi tollhegyre az önjelölt politikusok tülekedését és alkalmatlanságát. (Ugyanakkor meglepő, hogy mennyi talpnyalóval veszi körül magát, e tekintetben minőségérzéke vészesen meggyöngült.) A népieknek már nincs igazán szükségük rá; úgy éli meg ő is, hogy tehertétellé vált, igyekszik méltósággal visszavonulni. A személyével kapcsolatos sajtótámadásokra szinte azonnal válaszol, fáradhatatlan energiával, fölényes tárgyismerettel, de egyre mélyebb depresszióval.

Tétmérkőzés az irodalomtudományért

Vannak, akik ma is kiváló irodalomtörténésznek tartják őt, és sajnálkoznak azon, hogy a hatalom igézetében ideológus szerepet vállalt. Holott ha kézbe vesszük első nagyobb szabású vállalkozását, a Mikszáth-monográ­fiát (amely akkor úttörőnek számított, de ma már csüggesztő olvasmány), az sokkal inkább tűnik ideológiai, semmint irodalomtörténeti teljesítménynek. Kisebb baj, hogy realistává festi át az írót, az igazi gondot az okozza, hogy képtelenül primitív társadalomképet rajzol mögé a marxista kézikönyvek propagandaszólamainak szellemében. Előzetes ideológiai elgondolását Király valósággal ráerőszakolja az anyagra (talán blaszfémiának tűnik, de csaknem ugyanazzal a fogással él, mint amilyennel a koncepciós perek: az ítélet megelőzi a tárgyalást, tekintet nélkül a bizonyítékokra). Néha mulatságos, ahogy verbális akrobatikája lelepleződik; például Mikszáth és Tisza Kálmán miniszterelnök barátságát azzal magyarázza, hogy Tisza személyes varázsával megvezette az írót – csak hát egy olyan íróról van szó, akiről éppen Király állítja azt, hogy átlátott a Tisza-korszak machinációin, a korabeli politikai boszorkánykonyha megvesztegethetetlen kritikusa volt. A Mikszáth-monográfiával 1953-ban nemcsak a Kossuth-díjat érdemelte ki, hanem Révai József elismerését is. Sajnálatos módon az ideológiai konstrukciók végigkísérik egész irodalomtörténészi pályáján; például természetesnek találja beépíteni második Ady-könyvébe a harmadik világ problémáival kapcsolatos politikai eszmefuttatá­sait. Az Ady-monográfia, amely legismertebb munkája lett, végül torzóban maradt, miközben súlyos aránytévesztés jellemzi: Király valamifajta képtelen teljességre törekszik műelemzéseiben, amivel nemcsak olvasója dolgát nehezíti meg, hanem jóval inkább kiszolgáltatja magát a tévedés és az üresjárat kockázatának. A beláthatatlan szövegtengerben akadnak persze jól megoldott részek is, ilyenkor érzékenyen és árnyaltan értelmez egy-egy verset vagy emberi kapcsolatot. A kései Kosztolányi-könyvét tartom a leginkább sikerültnek, ebben valamelyest visszavesz az ideologikus elkalandozásokból.

Király István naplójának magam is szereplője vagyok, elfogult szereplője. Mai szemmel olvasva szinte megható hajdani igyekezetem, ahogy ismételten arra próbáltam rábírni őt: hagyjon fel az ideológiával, mert megöli benne a tudóst. Talán nem is voltam annyira naiv, hiszen társaimmal együtt, nemzedékünk képviseletében, politikamentes tudományt kívántunk művelni, és a szakszerűség nevében támadtuk az irodalomtörténet megújulását akadályozó, a pozíciójukra és presztízsükre egy­aránt méltatlan egyetemi potentátokat. A hetvenes évek elején egyedül Király tűnt közülük olyannak, akivel párbeszédet lehet folytatni. Nemcsak a tudományos sikert ambicionálta, hanem a tudományos munkát is. Közvetlen és (legalább a felszínen) nyitott személyiségnek mutatkozott, aki szenvedélyesen szeret vitatkozni, a partnereit egyenrangúként kezeli, s bár előfordult, hogy üvöltöztünk egymással, ezek voltak a legélvezetesebb pillanatok. Sokkal kellemetlenebb volt az, amikor suttogva, magát visszafogva, fojtott hangon mondta ki a tutit, ilyenkor látni lehetett, hogy mennyire büszke az önuralmára. Becsülte a tehetséget, szerette az okos embereket maga körül, és nem értette, hogy ezek miért vallanak vele ellentétes nézeteket.

Nem kis kockázatot vállalt, amikor vendég előadóként meghívott a huszadik századi tanszékre Szegedy-Maszák Mihály barátommal együtt, sőt még a mesterünket, Németh G. Bélát is odavette státuszba. Márpedig Németh G. Béla a magyar gondolkodástörténet két legkártékonyabb szereplőjének tartotta Németh Lászlót és Lukács Györgyöt, éppen azt a két embert, akit Király István orákulumként tisztelt. Éveken át folyt a furcsa játszma közöttünk: Király minket próbált megtéríteni, mi pedig őt; a tanszéki értekezleteken sokszor került kisebbségbe. A napló egyik helyén kitűnő kollégánkkal, Szauder Józseffel kapcsolatban fogalmazza meg Király (mint­egy szembeállítva magával), hogy „ő csak egy nagyon magas színvonalú filológus, és nem olyan ember, aki közben szenvedélyesen kutatja a világ megváltoztatásának lehetőségét”. Mi viszont úgy vélekedtünk akkor, hogy a 20. századi poétikai-elméleti iskolák eredményeit hasznosító irodalomtudomány művelése már önmagában is hozzájárulás a világ megváltoztatásához.

Természetesen tisztában voltunk (többé-kevésbé) Király dicstelen múltjával, de úgy véltük, meg kell ragadni minden lehetőséget szakmánk helyzetének előmozdításához. Király nem avatkozott bele, hogy mit tanítunk, és nyilvánosan védelmébe vette az új műelemző módszereket, szembeszállva egyetemi tanszékvezető társaival, Pándi Pállal és Nagy Péterrel. (Az utóbbi gesztus értékét némiképp csökkenti, hogy – mint az a naplóból kiderül – a hetvenes években előbb különbözött össze velük, és csak azt követően állt ki az elméleti megújulás mellett.) Együttműködésünk persze csak ideig-óráig tarthatott. Az 1976. július 8-i naplóbejegyzésében még meleg szavakkal idéz Szegedy-Maszákot és engem: „meggyőződésük: olyan ez a mai világ, hogy nincs érzéke a tragédiára, nem látja a valódi problémákat. [...] Nem tragédiát akarnak, hanem gondolkodó embereket, gondolkodó világot. És támadnak mindent, ahol felületességet gyanítanak. És igazuk van. Már csak ezért is rokonszenvesek nekem.” Sajnos a bejegyzés komolyságát erősen megkérdőjelezi, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján (összefogva Pándival és Nagy Péterrel) minden befolyását latba vetette, hogy elérje az új gimnáziumi tanterv és az általunk írt reformtankönyvek visszavonását, jóllehet ezek célja éppen a diákok gondolkodóvá nevelése volt. (A napló csupán egyetlen eseményt rögzít a kíméletlen és nemtelen hadjáratból, azt a rosszízű tanszéki vitát, melyet követően Németh G. Béla felajánlotta lemondását tanszéki állásáról.) Az idők változását jelezte, hogy Királynak és társainak nem sikerült céljukat elérniük. Szerencsére sokan mellénk álltak, irodalomtörténészek, pedagógusok, minisztériumi emberek is, munkahelyem, az akadémiai intézet teljes vezérkara, Szabolcsi Miklóstól Klaniczay Tiboron át Sőtér Istvánig.

Nem tudom megítélni, hogy e napló mit és mennyit mond az ifjabb nemzedékeknek. Könnyen lehet, hogy egy távoli, hol volt, hol nem volt világ elavult emlékének nézik, és legyintenek rá. Pedig nem kellene. A napló fö­löttébb tanulságos és időszerű, mivel a megtévesztő ideológiák és a politikai diktatúrák szívós kártevők, hajlamosak újra meg újra feltámadni. Ma már egy idegen nagyhatalom megszálló hadereje sem kell hozzá, hogy újraéledjenek.

Király István: Napló 1956–1989. Szerkesztette: Soltész Márton. Magvető, 2017, 1080 oldal, 9990 Ft. Király naplójáról korábban Tamás Gáspár Miklós írt a Narancsba (Király István titkai, 2017. május 18.), cikkére pedig Radnóti Sándor reagált (Olvasói levelek, 2017. május 25.).

Figyelmébe ajánljuk

Post mortem

Az egész világot megrázó szörnyűségeknél gyakran előkerül a tettes ízlése – nem akarjuk elhinni, hogy egy átlagos ember is követhet el borzalmas dolgokat, keressük a furcsaságokat, az előjeleket, amelyeknek gyanúsnak kellett volna lenniük.

A szellemek ereje

  • - turcsányi -

Johnny Lobónak nehéz élete volt. Már a háború korai szakaszában megjárta Vietnamot, s hazatérve polgárjogi harcosnak állt; az indiánok jogaiért küzdött. 

A messzi káosz

„Mi ez az utazás nevű dolog? Miért nem hagyjuk abba idővel? Hát sosem nő be a fejünk lágya?” – tette fel ezt a három költői kérdést a szerző 2014-ben, utazós blogjának utolsó bejegyzésében.

Egy macska, egy lótusz

Egyiptommal és a fáraókkal krimitől a sorsjegyen át egészen a bútordarabokig bármit el lehetett adni már 100–150 évvel ezelőtt is. Az egyiptománia kutatása viszonylag fiatal terület, általában egyiptológusok vagy régészek, történészek foglalkoznak a témával, mellékprojektként. A fogalomba bármely egyiptomi motívum felhasználása beletartozik úgy is, hogy a kontextus teljesen független az egyiptomi kultúrától.

Kapupánik

A mai fiatalok már nem tudják mi az élet, se háborújuk, se békéjük, kapálni se tudnak, csak ülnek a számítógép előtt. Gyenge, menekülő generációt szült a korábbiak feszített, izzadságos munkája, elkényeztették őket. Az ilyenekből nem lesznek ’56-os hősök.

Futott két kört

A békemisszió a béke ügyét sajnos, és reméljük egyelőre, nem vitte mérhetően előre utolsó, múlt heti bejelentkezésünk óta, pedig azóta Kijiv, Moszkva és Hszi Csin-ping után Washingtont és az akkor még ép fülű Trump elnökjelölt urat is megjárta Orbán Viktor.

Visszacsatolás

Amikor Antall József a választási sikerének valahai eufóriájában azt találta mondani, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretne lenni, nagyot dobbant a nemzeti szű, vagy lélek. Hogy pontosan mire gondolt a felhevült költő, azt éppenséggel soha nem fogjuk megtudni.

„Mit írtál, szakácskönyvet?”

Bár már négy kötetet jegyez – egy beszélgetőkönyvet és több színpadi adaptációt –, még mindig zavarba ejti, ha írónak nevezik. Az Örkény Színház színészével a legújabb novelláskötete, a Kevert kapcsán így elsősorban az írásról beszélgettünk.

Zsákban futás a pálya mellett

Csák János helyét vette át az európai parlamenti és önkormányzati választás másnapján. Nem a lehengerlő víziók embere, inkább igyekvő háttérmunkás. Kérdés, hogy ez mennyi ideig lesz elég az életben maradáshoz.

„Egy dobásunk van”

Még a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlta a 2017-ben nagy lendülettel indult párt szereplése az idei júniusi választásokon. Tompos Márton 3,7 százalékos pártot vesz át, ígérete szerint valami teljesen újat fognak kipróbálni.

Sarkadi utca, Berlin

Egy egész utcát uralt Berlinben az a prostituáltakat dolgoztató Békés megyei banda, amelynek tagjait emberkereskedelem miatt ítélte súlyos fegyházbüntetésre és vagyonelkobzásra a Gyulai Törvényszék.