Ami egy horrorban a pince vagy a padlás, az Karin Alvtegen krimijében a frizsider. Sorsfordító trezor, melynek feltárulása után semmi sem lehet többé ugyanaz: amint az elhunyt egykori házvezetőnő lakásában talált mélyhűtött nagyregényekről leolvad a jég a napon, máris kezdenek a felszínre úszni a skandináv krimimintázatnak megfelelően olajsötét titkokkal zsúfolt múlt kínos foszlányai.
A svéd írónő regénye komótosan végighordozott, éles tekintet a szomorú életek körmenetén: számos különböző alkatú és helyzetű szereplője mind elveszett vagy épp elveszőfélben van a zúzmarás kapcsolatok, a fojtogató magány és az alkoholizmus Bermuda-háromszögében. Az Árnyak kétharmadában kevés olyan tettre esik fény, amihez rendőrt szokás hívni. Alvtegent azok az ocsmányságok érdeklik inkább, amelyeket a makulátlan látszat fenntartásának érdekében követünk el átlagos keddjeinken és szerdáinkon - nem feledkezve meg privát démonairól sem, hiszen könyvének további témáját az élet megannyi rétegét felzabáló regényírói tevékenykedés adja. És ott van még a torz minták átörökítése is, ám Alvtegen számára sajnos egyik alapanyag sem bizonyult elég markáns ízűnek. Amilyen biztos arányérzékkel halad kezdetben, úgy omlik bele az olcsó és hiteltelen borzalomgiccsbe a végén, ahol például egy félénk ifjú szerző azzal ünnepli első kötetének kiadását, hogy kegyetlen öngyilkosságát élőben közvetíti a neten. A lélektani realista bűnregény diadala helyett az Árnyak végül a hatásvadászat leküzdhetetlen parancsának csüggesztő emlékművévé silányul.
Fordította: Dobosi Beáta. Animus, 2011, 286 oldal, 2980 Ft
