Szalatnai Rezső: Esőben
Enyhülő testem fekszik az ágyon
és hallgatom figyelő, tornyos homlokommal
mint húll az eső
s csörög át undok, szétmálló teste a csatornák zúgó bádogjain.
Egész nap olyan volt ez a ház, mint egy akvárium,
jártak benne az emberek, mint fogoly aranyhalak:
szomorú, béna szemekkel.
Letettem piros nyakkendőmet, fölhúztam a zsebórámat
s megszámoltam a pénzemet.
Messze van tőlem harcos életem.
Pihenj kisfiú, két hosszú tenyerem járja az orcád,
álmodj szépet, neked van Kárpáthy Zoltánod,
kalandos meséd, féltékeny hiúságod.
Nézd, itt lenn csak víz esik szakadatlan,
de az öreg hegyi vezetők a vacsoránál mesélték:
fönn a csúcsokon szikrázva hull a hó –
tőle a csúcsok borzalmasan fönségesek lesznek.
Elsúgom neked:
csúcs legyen belőled is fiam,
hólepte nyáron is, erős, merész és igazságos!
Fölemelkedem a párnán és elfutnak szavaim.
Húll az eső,
én nézem az arcom szembe a szekrénytükörrel
s gondolom:
egyszer
húnyt szemekkel így fog feküdni bennem a halott.
Szeretném mindenkinek megszorítani a kezét, aki egyedül hajtja le fejét
ma este.
Az 1930. november 16-ai Nyugatban hibaigazítás jelent meg, amely szerint a lap előző számában „Szalatnai Rezső »Öregedők töprengése« c. versét a nyomda hibásan szedte. A vers első három sora helyesen így szól: »Tudod-e, hogy aki elmegy – múltjának is megkegyelmez – s édesbúsan vallja be, hogy« stb.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
