Interjú

„Nem is keresték”

Darvasi Ferenc szerkesztő, Mándy Iván monográfusa

Könyv

Csak hagyjanak békén címmel nemrég megjelent Mándy Iván monumentális monográfiája. Élet- és pályarajz egy nagyon budapesti szerzőről. De hogyan lehet ma életrajzi szempontú monográfiát írni, mennyire volt nehéz a magánmitológia mögötti valóságot megragadni – a könyv szerzőjével ezekről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hatszáz oldala és komoly jegyzetapparátusa ellenére meglepően olvasmányos a monográfiád. Biográfia és pályakép született, nem egy irodalomelméleti eszközökkel operáló elemzés. Mikor dőlt el, hogy inkább ezen az úton indulsz el?

Darvasi Ferenc: Fel kellett mérnem a határaimat, amit Mándytól is meg lehet tanulni. Ő egy novelláskötetében írta meg, öniróniával, túlozva, hogy mi mindent nem tudott megcsinálni prózában: „Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés.” Nem vagyok irodalomtörténész, nem tudtam volna elméleti fókuszú monográfiát írni. Talán azért is lehetek jó életrajzírója Mándynak, mert amennyire ő a középiskolát kerülte, én az egyetemmel voltam hasonlóképpen. Sok korábbi munkám kötött Mándyhoz, készítettem róla egy interjúkötetet a Corvina Ki­adónak és egy novellaválogatást a Magvetőnek, összeállítottam a levelezését, és többedmagammal egy tanulmánykötetet is. Az említett munkák kapcsán összegyűlt anyag egyértelművé tette, hogy érdemes lenne egy ilyen, tulajdonképpen régi vágású monográfiát írnom belőlük.

MN: Egy ilyen életrajz centrikus monográfia mennyire számít szakmailag elavultnak?

DF: Szerintem még tartja magát a szakmában az a nézet, hogy az életrajzi monográfiák ideje lejárt. Ezt Magyarországon a 90-es évekbeli irodalomtudományos fordulathoz szokás kötni, az úgynevezett Kulcsár Szabó-iskolához, és ennek a hatása ma is érezhető.

MN: Miközben közönségigény meg mintha mutatkozna rá, rá­adásul a nyugati könyvkultúrákban az életrajzok töretlen sikernek örvendenek.

DF: A személyesség kezd nagyon felértékelődni, erre a digitális világ is hatással van, de ennek egyértelmű jelei mutatkoznak az irodalomban is. A trendek váltakoznak az irodalomtörténeti, irodalomelméleti megközelítésekben is. De én ezzel nem foglalkoztam, azt akartam megírni Mándyról, amire én képes vagyok, és nem igazán érdekelt közben, hogy ez korszerű-e bizonyos nézőpontból, vagy sem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.