Kész a ház - A magyar dráma antológiája I-II. (könyv)

  • Csáki Judit
  • 2005. szeptember 29.

Könyv

A vállalkozás is, a produktum is oly monumentális méretű - két vastag kötet, összesen több mint 1500 oldal, súlyra lehet vagy három kiló -, hogy legegyszerűbb egyelőre tán a számoknál maradni.

A vállalkozás is, a produktum is oly monumentális méretű - két vastag kötet, összesen több mint 1500 oldal, súlyra lehet vagy három kiló -, hogy legegyszerűbb egyelőre tán a számoknál maradni. Huszonnégy író huszonnyolc drámája fémjelzi a kezdetektől máig a meghaltak remekei révén a magyar drámakincset: ennyi az, amire a legbüszkébbek lehetünk. Tekintve, hogy amikor e sorokat írom, körülbelül tizenötre tehető a ma élő írók mostanában bemutatott/bemutatandó drámáinak száma, a drámákat is író szerzőké pedig lehet vagy a duplája - a drámaírás nem látszik a legsimább útnak a Parnasszusra, azaz az is bolond, aki drámaíróvá lesz ma Magyarországon.

A kétkötetnyi anyagot Kerényi Ferenc válogatta és szerkesztette - nála jobbat keresni lehetett volna, találni aligha; legalábbis arra, hogy visszafelé súlyt adjon irodalomtörténetünk azon vonulatának, amelyet rendre

a három klasszikus opusszal

szoktunk letudni, egyszersmind utalva arra, hogy ez bizony eléggé szegényes. Most viszont mindenki láthatja: ez mind van nekünk, s ha az évszámokat is megnézegetjük, hát látjuk, hogy észrevétlenül valóságos drámaépítkezés zajlott a magyar irodalomtörténetben; a szerzők és a darabok egymás hegyére-hátára álltak, aztán most készen van a ház. Kerényi a válogatásban nem, az utószóban annál inkább jelzi a drámaírás és a drámajátszás olykor (sokszor) széttartó voltát - ez olykor magyarázható a politikai háttérrel, olykor nem -, arról viszont természetesen csak közvetve értesülünk (magából a válogatásból), hogy ez hogyan hatott vissza a drámaírásra. Azaz: a fióknak, avagy a színpadnak írnak a szerzők? Ma ez a kérdés egészen másképp vetődik fel, például így: író-e mindenki, aki olyan színpadi szöveget ír, amelyet bemutatnak? Lesz-e mit beválogatni tőle egy leendő antológiába?

A szerkesztő az igen frappáns utószóban maga is fölemlegeti a lehetséges számonkérendők némelyikét. Hogy ez vagy az hiányzik, hogy ettől vagy attól miért nem a legismertebb mű került bele, hogy amaz meg miért is van benne egyáltalán - mi tagadás, ezzel is lehetne kezdeni, pontosabban folytatni. Bele a vakvilágba - ettől még persze jogosan.

Szerintem fontosabb a föltételezett célközönség felől szemügyre venni a két kötetet - már ha egyáltalán meg tudjuk mondani, kiknek készült. A diákoknak - puskázzanak ebből, ha mondjuk négy drámát kell felsorolniuk? A tanároknak - legyen mivel megszerettetni, amit megtanítani muszáj? A színházba járóknak? A "művelt nagyközönségnek" - meghatározandó a kulturális minimum szintjét a dráma terepén? E jegyben kellene egy sötét téli estén a kandalló mellett például Czakó Zsigmond méltán elfeledett Leonáját olvasgatniÉ?

Esetleg a színházaknak, színházi dramaturgiáknak? Amelyeket külső kényszer nemigen, de a belső tán még mindig hajt a drámatörténet jeleseinek fölfedezése felé? E szempont halovány jelenlétére utal, hogy jó néhány olyan mű is szerepel, amely műsorra kerül mostanság. A nemzeti triászon (Bánk bán, Csongor és Tünde, Az ember tragédiája) kívül ilyen például Szigligetitől a Liliomfi, Csikytől a Buborékok vagy Bródy Sándor, Füst Milán, Szomory Dezső, Szép Ernő egyik-másik műve. Igaz, utóbbitól a közölt Május mellett inkább a Lila ákác; Szomorytól a II. József császár helyett inkább a Györgyike, drága gyermek, a Hermelin és a Bella. Füst Milántól a Boldogtalanokon kívül a IV. Henrik. De az antológiából (nekem fájdalmasan) hiányzó Barta Lajostól a Szerelem című művet is játsszák. És Illyéstől a Fáklyalángon kívül (az sincs benne, sematikus, persze) A különcöt, A kegyencet, a Tisztákat. Bródytól (aki azon kevesek közé tartozik, akik két művel szerepelnek a drámai panteonban) játsszák A tanítónőt - a kötetben szereplő Királyidillek ritka madár, ellentétben például A medikussal vagy A dadával.

Ez az az út, amelyre Kerényi válogatását nézvén nem lehet nem rálépni. Hogy kit miért, és mit mi helyett, és miért nem valami mást. Kimondva-kimondatlanul: az ember vagy a (megfellebbezhetetlennek hitt) kánont, vagy a válogató-szerkesztő arcát és ízlését keresi a tartalomjegyzéket és a műveket lapozgatván. Kerényi Ferenc azonban rejti az ízlését; igyekszik vegyíteni a kánonnal, vagy épp szembemegy vele. Kerüli az akadémikus magaslatokat, de nemigen kanyarodik el a színházi sikerlista felé sem.

Ma, 2005-ben így néz ki a drámai örökségünk; legalábbis a nagy tudású, higgadt és alapos színháztörténész szerint. Ma, amikor egyrészt fokozott igény mutatkozik

a nemzeti identitást forszírozó

művek iránt, másrészt elevenen lobog színházainkban a múlt század első felének drámatermése iránti nosztalgia, az Osiris nagyszabású étlapjáról mindenki talál kedvére valót. A többit meg továbbra is színházi feledés borítja majd.

Ez a szép kiállítású könyv akkor nyeri el igazi szellemi súlyát, ha nem egy és nem egyszer van belőle. Ha Szerb Antal világirodalom-története mintájára maga is műalkotás. Ha kiviláglik belőle az a pillanat és az az ember, amikor és aki a mérleget elkészítette.

Osiris Klasszikusok, Budapest, 2005, 824 + 744 oldal, 8500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.