A vállalkozás is, a produktum is oly monumentális méretű - két vastag kötet, összesen több mint 1500 oldal, súlyra lehet vagy három kiló -, hogy legegyszerűbb egyelőre tán a számoknál maradni. Huszonnégy író huszonnyolc drámája fémjelzi a kezdetektől máig a meghaltak remekei révén a magyar drámakincset: ennyi az, amire a legbüszkébbek lehetünk. Tekintve, hogy amikor e sorokat írom, körülbelül tizenötre tehető a ma élő írók mostanában bemutatott/bemutatandó drámáinak száma, a drámákat is író szerzőké pedig lehet vagy a duplája - a drámaírás nem látszik a legsimább útnak a Parnasszusra, azaz az is bolond, aki drámaíróvá lesz ma Magyarországon.
A kétkötetnyi anyagot Kerényi Ferenc válogatta és szerkesztette - nála jobbat keresni lehetett volna, találni aligha; legalábbis arra, hogy visszafelé súlyt adjon irodalomtörténetünk azon vonulatának, amelyet rendre
a három klasszikus opusszal
szoktunk letudni, egyszersmind utalva arra, hogy ez bizony eléggé szegényes. Most viszont mindenki láthatja: ez mind van nekünk, s ha az évszámokat is megnézegetjük, hát látjuk, hogy észrevétlenül valóságos drámaépítkezés zajlott a magyar irodalomtörténetben; a szerzők és a darabok egymás hegyére-hátára álltak, aztán most készen van a ház. Kerényi a válogatásban nem, az utószóban annál inkább jelzi a drámaírás és a drámajátszás olykor (sokszor) széttartó voltát - ez olykor magyarázható a politikai háttérrel, olykor nem -, arról viszont természetesen csak közvetve értesülünk (magából a válogatásból), hogy ez hogyan hatott vissza a drámaírásra. Azaz: a fióknak, avagy a színpadnak írnak a szerzők? Ma ez a kérdés egészen másképp vetődik fel, például így: író-e mindenki, aki olyan színpadi szöveget ír, amelyet bemutatnak? Lesz-e mit beválogatni tőle egy leendő antológiába?
A szerkesztő az igen frappáns utószóban maga is fölemlegeti a lehetséges számonkérendők némelyikét. Hogy ez vagy az hiányzik, hogy ettől vagy attól miért nem a legismertebb mű került bele, hogy amaz meg miért is van benne egyáltalán - mi tagadás, ezzel is lehetne kezdeni, pontosabban folytatni. Bele a vakvilágba - ettől még persze jogosan.
Szerintem fontosabb a föltételezett célközönség felől szemügyre venni a két kötetet - már ha egyáltalán meg tudjuk mondani, kiknek készült. A diákoknak - puskázzanak ebből, ha mondjuk négy drámát kell felsorolniuk? A tanároknak - legyen mivel megszerettetni, amit megtanítani muszáj? A színházba járóknak? A "művelt nagyközönségnek" - meghatározandó a kulturális minimum szintjét a dráma terepén? E jegyben kellene egy sötét téli estén a kandalló mellett például Czakó Zsigmond méltán elfeledett Leonáját olvasgatniÉ?
Esetleg a színházaknak, színházi dramaturgiáknak? Amelyeket külső kényszer nemigen, de a belső tán még mindig hajt a drámatörténet jeleseinek fölfedezése felé? E szempont halovány jelenlétére utal, hogy jó néhány olyan mű is szerepel, amely műsorra kerül mostanság. A nemzeti triászon (Bánk bán, Csongor és Tünde, Az ember tragédiája) kívül ilyen például Szigligetitől a Liliomfi, Csikytől a Buborékok vagy Bródy Sándor, Füst Milán, Szomory Dezső, Szép Ernő egyik-másik műve. Igaz, utóbbitól a közölt Május mellett inkább a Lila ákác; Szomorytól a II. József császár helyett inkább a Györgyike, drága gyermek, a Hermelin és a Bella. Füst Milántól a Boldogtalanokon kívül a IV. Henrik. De az antológiából (nekem fájdalmasan) hiányzó Barta Lajostól a Szerelem című művet is játsszák. És Illyéstől a Fáklyalángon kívül (az sincs benne, sematikus, persze) A különcöt, A kegyencet, a Tisztákat. Bródytól (aki azon kevesek közé tartozik, akik két művel szerepelnek a drámai panteonban) játsszák A tanítónőt - a kötetben szereplő Királyidillek ritka madár, ellentétben például A medikussal vagy A dadával.
Ez az az út, amelyre Kerényi válogatását nézvén nem lehet nem rálépni. Hogy kit miért, és mit mi helyett, és miért nem valami mást. Kimondva-kimondatlanul: az ember vagy a (megfellebbezhetetlennek hitt) kánont, vagy a válogató-szerkesztő arcát és ízlését keresi a tartalomjegyzéket és a műveket lapozgatván. Kerényi Ferenc azonban rejti az ízlését; igyekszik vegyíteni a kánonnal, vagy épp szembemegy vele. Kerüli az akadémikus magaslatokat, de nemigen kanyarodik el a színházi sikerlista felé sem.
Ma, 2005-ben így néz ki a drámai örökségünk; legalábbis a nagy tudású, higgadt és alapos színháztörténész szerint. Ma, amikor egyrészt fokozott igény mutatkozik
a nemzeti identitást forszírozó
művek iránt, másrészt elevenen lobog színházainkban a múlt század első felének drámatermése iránti nosztalgia, az Osiris nagyszabású étlapjáról mindenki talál kedvére valót. A többit meg továbbra is színházi feledés borítja majd.
Ez a szép kiállítású könyv akkor nyeri el igazi szellemi súlyát, ha nem egy és nem egyszer van belőle. Ha Szerb Antal világirodalom-története mintájára maga is műalkotás. Ha kiviláglik belőle az a pillanat és az az ember, amikor és aki a mérleget elkészítette.
Osiris Klasszikusok, Budapest, 2005, 824 + 744 oldal, 8500 Ft
