Vegyük elsőnek Sir John Soane múzeumát a jogásznegyedben (Temple), a Lincoln Inn´s Fielden. I. Károly alatt egy mohó ingatlanspekuláns mérte itt ki a telkeket, jó szűkre, Sir John első háza olyan keskeny lehetett, mint egy farkára állított hal, szembenézetből. Londoni főépítészként megengedhette magának, hogy megvegye a szomszéd telket is. Kellett a hely a műgyűjteménynek. A lepkéktől a kínai porcelánig, a festményektől az ősnyomtatványokig szinte mindent gyűjtött e derék úriember, aki a XVIII. és a XIX. század fordulóján élt. Fogalmam sem volt, milyen érdekes ez a múzeum, én csak azért mentem, mert nagy kedvelője vagyok Hogarth mesternek, és azt hallottam, hogy itt őrzik a legtöbb képét. Ez igaz is, láttam egy sor metszetét és híres sorozatát, köztük A kéjenc életútját (The Rake´s Progress). Sir John háza volt a ráadás. Nem a kollekció, hanem a lakás maga az eredeti berendezéssel. Világéletemben szerettem az emlékszobákat, kastélymúzeumokat, minden olyan helyet, ahol valaha emberek laktak, és bármelyik sarokból rád huhoghat egy kísértet. Ez szinte sose fordul elő, mert minden sarokban ott leselkedik egy szellemirtó, úgynevezett teremőr, hogy kordában tartsa a legrosszabbra is képes látogatót, érkezzék akár a túlvilágról. A Soane múzeumban tiszta a levegő, szabad a mozgás, nincs akadálya a találkozásnak.
Sir John legféltettebb kincse egy szarkofág a Királyok Völgyéből. Magánlakásban ez tényleg nagy szám, de múzeumi tárgyként ilyesmiből a British jobban van eleresztve.
A British Múzeumba mindenki elmegy, ez is ingyenes, óriási az anyaga, és nincsen szünnap. Ha már megnéztél mindent - erre azért kevés az esélyed -, még mindig ott vannak az időszaki kiállítások, és mindig ott vannak azok, amikért muszáj visszajárni. Én kilenc nap alatt ötször néztem meg, hogyan mennek oroszlánra az asszír királyok. Az asszírok megkerülhetetlenek, merthogy a British első termét Assyrian Transeptnek hívják. Két hatalmas, emberfejű szárnyas oroszlán őrzi - eggyel beljebb még viszontlátjuk őket, bika képében. A szörnyek az asszír királyok arcvonásait viselik, gyönyörű, vad pofájú férfiak, gyűrűs fekete hajjal, sűrű szemöldökkel, le sem tagadhatnák sémita eredetüket. Szembenézetből ráismerünk az egyiptomi szobrok frontális ábrázolására, de ezeknek oldalnézetük is van. Meg öt lábuk. Ez nem mitológiai sajátosság, hanem műfogás: ezzel éri el a szobrász, hogy szemből statikus, oldalról dinamikus a figura. A sivatagban nem volt fa, nem volt kő, az asszírok napon égetett agyagtéglákból építkeztek, cseréptáblák ezrein örökítették meg az uralkodó tetteit, és vörösagyagból vannak azok a faliképek, amelyeken oroszlánra vadászik Asszurbanipál, az utolsó nagy király.
Az asszírok félelmetes és kegyetlen harcosok voltak, a birodalom dicső napjaiban Afrikától Közép-Ázsiáig rettegték őket. Jól képzett, fegyelmezett katonák, hatásos fegyverek és kiváló hadvezér - a király, aki maga vezette a sereget. Két csata között oroszlánra mentek a sivatagban. Az oroszlánvadászat a királyok sportja volt. A ma űzött passziók közül a bikaviadal hasonlítható hozzá. Előbb megűzték, meghajszolták, nyilakkal hergelték az állatok királyát, de az utolsó menet a matadoré volt: az asszír királyok egyedül néztek szembe a fenevaddal, és közelharcban, test a test ellen adták meg a végső döfést. Az asszír állatvédők tiltakozásáról nem maradt fenn ékírásos bizonyíték, csak a vadászatokról.
A reliefek ma színek nélkül láthatók, de eredetileg színes mázzal tündököltek. A domborművek finom rajza pontosan kiadja a két király - az ember és az állat - arckifejezését, a jelenetek mozgalmasak és élettel telik, szinte látjuk a vérfagylaló bömbölést a hatalmasra tátott állkapcsok közül. A királyok nem ismernek félelmet. Erejüket megfeszítve, egyenlő ellenfelekként küzdenek, és tudják, hogy csak az egyikük maradhat életben. Tisztelik egymást. Az oroszlánt gyönyörűnek, a párharcban iszonyúnak, haldoklásában méltóságosnak ábrázolják. Az egyik képen elsőre úgy tetszik, mintha Asszurbanipál meg akarná ölelni az oroszlánt. Végtelen gyöngédséggel tekint rá. Ez az a pillanat, amikor beledöfi a kardot.
Bori Erzsébet
