Nehéz követni, hogy ki mindenkihez is beszél naplójában, kinek írja a naplóit, miért írja a naplóit. Hol népének, hol a tudománynak, hol az utókornak, hol önmagának. De se róla, magáról, Ortutay Gyuláról, a híres-neves személyről, se a kortársairól, se a folklorisztikáról nem árul el olyasmit, amit más forrásból ne tudnánk. Egyetemi tanár, két éven át vallás- és közoktatásügyi miniszter, hat éven át egyetemi rektor, hét éven át a Hazafias Népfrontnak nevezett kádárista sóhivatal főtitkára, akadémikus, intézeti igazgató, országgyűlési képviselő, haláláig az Elnöki Tanács tagja, s így tovább, de szakmai, szervezeti, igazgatási kérdésekről alig ejt szót. Nem tesz nagy felfedező utazásokat a világban, habár hivatalos delegációkkal vagy privilegizált turistaként sokfelé utazgat. Olykor elrepül, visszarepül, olykor személyes sofőrje, Öcsi fuvarozza Bécsbe, vagy visszahozza Genfből. Nem a tárgy érdekli, amiről esetleg előad, egyedül a visszhang. Ahogy az intézmények sem érdeklik, amelyeket vezet, hanem csak az általuk kölcsönzött személyes presztízse. Nagy tudományos kérdései sincsenek, életkérdései banálisak. Tudomásul veszi a világot, már amenynyi eljut hozzá. Ahogy megyünk előre a három kötetben, annál kevesebb jut el. Nehéz ilyesmit kimondani, de a három testes kötetben kiadott szövegnek sem szakmai, sem személyes, sem politikai, sem irodalmi értéke nincs. Történeti forrásként néhány részletkérdésben bizonyára használható. Nagy Imre, Dobi István vagy Bibó István portréját az eddig ismertekhez képest szokatlanul átrajzolja, velük kapcsolatos élményei azonban érdektelenek. A különböző korszakok mentalitásának történetéről mindenesetre többet mond el így is, mint a naplóíró személyéről, akit előbb felmorzsoltak, majd nyomtalanul elnyeltek e korszakok. Ortutay naplójának így aztán inkább szimptomatikus jelentése van. Ez feltétlen érdekessége a három kötetnek, az autonóm személyiség hiánya, az üresség. Még csak nem is a családjának írja a naplóit, annál a szöveg jóval intimebb, s főleg kellemetlenebb. Nem a barátainak ír, a két fiatal férfit, akit kortársai közül igazán becsült, mi több, mindenkinél jobban szeretett - Radnóti Miklóst, a költőt, és Reitzer Bélát, a szociológust -, megölték. A róluk szóló oldalak, mondatok, kiáltások, fohászok, zokogások és nyüszítések mintegy átjárják és benövik a napló 1439 oldalát, ám ezek a bejegyzések azt is megmutatják, hogy Ortutay milyen érzelmi és erkölcsi tőkét tékozolt el az életével. Tudja is, többszörösen bevallja. Ami üres konfesszió marad. Kettőjükön, és feleségén, Zsuzsán kívül nincsen ember, akit ne becsülne le, ne vetne meg, ne tekintene érvényesülése eszközének. Ítéletei e virtuális világban ritkán találók. Múlékonyak. Ha a megvetett személy kedves hozzá, vagy a szolgálatára van, akkor nem lehetetlen a fordulat, akár többszörös fordulat. Jótéteményeket is szívesen ellenpontoz csöndes megvetéssel. Netán álmélkodik, hogy az általa megvetett személyek nem halmozzák el őt a szeretetükkel.
Ortutay Gyuláról a napló elolvasása után jobb híján azt lehetne mondani, hogy politikai szélkakas. Ha lenne fogalma vagy tudása a politikáról. Nincs fogalma, alig van tudása, érzéke sincs hozzá. Ami közel sem menti fel. A három korszak, amelyről naplóiban tudósít (a protofasiszta, a kommunista, a szocialista), az intézményeken belül és az intézmények között űzött intrikára korlátozta a politikai működést, azaz kivette a polisz kezéből. A definíciós gondot a korszellemhez híven nem veszi tudomásul. Nem a politika tisztaságával van baj, mint ahogy másokkal együtt gondolja, hanem azzal, hogy az általa ábrázolt korszakoknak nincsen politikájuk. A formálisan működő képviseleti rendszert valóságosnak tekinti, s így aztán
a taktikai játékokat összetéveszti a politikával
A hivatali intrikát, azaz a hivatalok taktikus packázásait politikai felfogásként értékeli. Alapjáraton ez a szellemi hozzájárulása a tekintélyuralmi és a diktatórikus kurzusokhoz. A rövid életű demokrácia politikai életéről, azaz a második köztársaságról furcsa módon hallgat, illetve rövid, a kívülálló számára nehezen értelmezhető visszautalásokkal beszél a naplóiban. Ez lehetett egyébként Ortutay életének egyetlen rövid korszaka, amikor tényleg dolgozott. Vagy legalábbis nem jutott ideje arra, hogy az utókort karrierje állásáról tudósítsa. Ortutay az intrikában árul el kivételes képességeket, taktikailag jobbára mindig helyesen méri fel a helyzetet. Tudja, mikor kell cselekednie, mikor kell kivárnia, kivel kell beszélnie. Majd mindenkit ismer, majd mindenkit a keresztnevén szólít a naplójában (Illyés Gyuszi, Aczél Gyuri, Németh Laci, habár mindhármukat mélyen megveti), ami nem akadályozza meg abban, hogy nagyrabecsülésének jeleivel halmozza el őket. 'szintén azt szeretné, hogy még azok is szeretnék, akik ellen intrikál. S főleg azt szeretné, hogy akik majd a naplóját olvassák, erkölcsös embernek tartsák őt. Narcizmusának nincs határa. Miközben taktikai szempontból hűvösen átlátja az intrikus frontokat, tudja, mikor, miként, kivel és hová kell állnia, vagy mit kell kivárnia, többnyire mégis nagy vesztes lesz belőle. A narcisztikus személyeket inkább a demokráciák preferálják. A proletárdiktatúra nómenklatúrájában igen közepes helyet sikerül elfoglalnia; olykor a privilégiumait is nehéz megőriznie.
Ha vele kapcsolatban egyáltalán politikai nézetekről lehet beszélni, akkor azt mondhatnám, hogy ifjúként a nacionalizmus és a baloldali patriotizmus között ingázott a narcizmusával, a rádió munkatársaként a mérsékelt nacionalizmust és a mérsékelt irredentizmust szolgálta, de szerény részt vállalt a baloldali nemzeti ellenzékben is. A háborús vereség közeliségét és a veszteség nagyságát belátva taktikai megfontolásból többekkel együtt belépett a Kisgazdapártba, s így lett később e párt képviselője, rádióelnök, majd miniszter, de közben a sztálinista kommunista párt titkos tagja is, egy rendes kriptokommunista. Amit a fordulat éve után igen nehéznek bizonyult nyilvános párttagságra átváltoztatnia, illetve kommunista párttagságát antedatáltatnia, azaz hőn szeretett, s történelemhamisításhoz igencsak értő pártjával illegális kommunistaságra átváltatnia. De sikerült. Közben azért azon kisgazdák körébe is visszaépült, akik átláttak alakoskodásain, és utálták korábbi pálfordulásait. De igazán elég sok mindent tudott, és sok mindenkit ismert, hogy legalább a naplóját írja tisztességes baloldali patriótaként. Ezt csupán azért említem, mert sokféle politikai szerepe közül ebben az egyetlen szerepben látom hitelesnek. Erre vonatkozhat Illyés Gyula "megalázó elismerése" a harmadik kötetben: "Te mégis rendes ember vagy!" Azaz mindannak ellenére vagy rendes, amit csináltál, és csinálni fogsz. S ebben van igazság. Habár baloldali patriótaként is valamivel szorgosabbnak kellett volna lennie, több alázattal rendelkeznie, az átélteket szenvedélyesebben követnie, az eseményeket hívebben és kevésbé önösen értelmeznie, azaz más emberi személyek iránt erősebben érdeklődnie. Naplójából azok az időszakok hiányoznak a leginkább, amelyek a legtöbbet mondhatták volna valóságos személyéről. Egy olyan személyről, aki Kozma Miklóst, Dobi Istvánt és Kádár Jánost egyaránt atyjaként tisztelte, s akit így aztán sem baloldaliként, sem patriótaként nem vehetünk egészen komolyan. A nyilaskorszak hiányzik, amelyen át kellett volna menekítenie a barátait. Átmenekítette a feleségét és az újszülött gyermekét. De ha valaki utánamegy, akkor megtudhatja még, hogy a német megszállás után elhagyta a rádiót, a nyilaspuccsot követően pedig illegalitásba vonult, és csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz. A demokratikus korszak is minden feljegyzés nélkül maradt. Olykor hónapok, olykor hosszú évek hiányoznak a képből. Egy tisztességes tudományos előszó, egy tisztességes szerkesztői utószó híján nem lehet tudni, hogy mi történt, vagy miért hiányoznak ezek az időszakok. Dokumentumok hiányoznak, amelyeket Ortutay pedig beillesztett bizonyos helyekre. Azt sem tudjuk meg a kiadásból, hogy a dokumentumokat ki vette ki. A szerző persze bevallottan lusta is volt. Amire megállás nélkül úgy panaszkodik, mint aki büszkélkedik. Munkaszenvedélyt sem ismert, csak lázas tevékenykedést. Viszont igen érdekes, hogy mit ért lustálkodáson. Valószínűleg azokat a magányos óráit, amikor egy kicsit olvas, egy kicsit szundikál, egy kicsit kibámul az ablakon. Amikor éppen nem a karrierjéről gondolkodik. Amikor kínosan szembesül saját életének méla nagyszerűségével és istenadta ürességével. Azokat az áldott kontemplatív óráit ítéli el, amikor éppen nem tesz semmit az érvényesülésért. A tudományos tevékenységet az önérvényesítés eszközének tekinti. Valami olyasmit igyekszik lázasan érvényesíteni, amit még nem épített fel.
Ki ő, ezen a fogas kérdésen az olvasó jócskán fennakad. Van-e valójában szóra érdemesíthető karaktere ennek a híres embernek, akire ma igen kevesen emlékeznek. Vajon miért szükséges naplót írnia. Meglehet,
van ember, akinek nincs karaktere,
s érdekes az ilyen ember is. A napló persze kötött irodalmi műfaj. Miért nem elégszik meg ez az Ortutay a rangjaival és a címeivel, miért kell neki még naplót is írnia? A harmadik kötet végére érve sokféle nézetünk lesz a tetteiről, sokféle választ tudunk adni az őt illető kérdésekre, bár egyetlen választ semmire. Napi igény szerint változtatja érzelmi és indulati pozícióit, pozícióinak összességéből mégsem jön ki ember. Saját vetett árnya takarja el. Furcsa módon nem azért, mintha valamit elhallgatna, elfedne vagy lenne titka. Legalábbis az első kötetben valószínűleg semmit nem hallgat el. Nem tudja. Olykor játssza a gyanútlant, hogy ne kelljen tudnia. Amiről nem akar tudni, arról rendezetten hazudik. Két diktatúra gyilkosan unalmas titkának helye szimptomatikus hiányként lesz jelen a naplójában. Sem a hiányra, sem a gyalázatos unalomra nem ad magyarázatot, bár folyamatosan méltatlankodik és sopánkodik. A sopánkodásra alkalmas anomáliáknak ő maga a főszereplője, saját tevékenysége a méltatlan események magyarázata. Sopánkodásával és méltatlankodásával mintegy betájolja és körülírja a fekete lyukat, de nem tudja és nem akarja megnevezni. Olyan ürességként érzékeli, amit ember nem tud a személyével kitölteni. Főként nem egy olyan ember, aki nemcsak elviseli, hanem érvényesülése érdekében építi a diktatúrát. 'szintén panaszkodik. 'szintesége kínos. A panasz nem az adott diktatúra kíméletlen és hibás működési mechanizmusára, nem az emberáldozatokra, hanem minden második oldalon a saját érvényesülésének elégtelenségére vonatkozik. Folytonosan, idegtépőn azért elégedetlen önmagával, mert nem tudja elég jól érvényesíteni önmagát, illetve azért elégedetlen a rendszerrel, mert az nem hagyja érvényesülni őt. Narcizmusának ez a vonása nem új, régebbről hozta. "Hóman kihallgatásra rendelt maga elé, minthogy a kolozsvári ügyekről kérdezett, nincs mit ideírjak." Világos, hogy miért nincs mit írnia. Hóman nem őt fogja kinevezni a vágyott kolozsvári tanszékre. Hóman csak azért hívta, hogy az ügyet elsimogassák. "Cinikus, gonosz és okos fráter. Hivatalát s embereit jól megnéztem magamnak. Ocsmány hely." Ítéletében igaza lehet. De már előbb észre kellett volna vennie, hogy milyen ocsmány helyen járt. Amikor azért kért kihallgatást Hómantól, hogy Kolozsvárra kinevezzék. Vagy éppen Hóman ellenében, Kozma Miklós és Teleki Pál segítségével igyekezett elérni a kinevezését. Ortutay nem csak becsvágyó ember. Eljárásait és módszereit igyekszik nem a naplójára bízni, de a vágáspontokon azért mindig kiderülnek a turpisságai. Élete szerkezeti elemeként így áll elénk a taktikus és az intrikus. 't Rákosi elvtárs valamiért nem becsüli eléggé, s amikor később Kádár elvtárs van a történelmi műsoron, akkor Kádár elvtárs nem becsüli őt eléggé. Róla ezek és azok rosszat mondanak. A napló túl van telítve csalódott fogadalommal, miszerint ő most már nem foglalkozik majd ilyesmivel, közélettel, politikával. Ez volt utolsó látogatása Gyufánál, azaz a másik nagy hóhányónál, Kállai Gyulánál. Nyelveket fog tanulni, a tiszta tudománynak fogja szentelni életét, megírja azokat a könyveit, amelyeket már eddig is meg kellett volna írnia.
Azt azonban meg kell adni, hogy Ortutay a naplók első kötetében még meglepően jól ír, habár a könyveit ott is csak tervezi. Nyelve józan, sokszínű, találó és tiszta, kicsit szándékoltan régies, kicsit szándékoltan vidékies, egy művelt, olvasott, irodalomban jártas ember írásmódja ez, s írástudói erényeivel, a rétegnyelvek és a nyelvi időrétegek kicsit ironikus, de mindenképpen játékos használatával valósággal húz, bevisz a szövegébe. De az is világos, hogy nemes anyagokból épülő szövegével már az első kötetben is egy olyan jövőnek ír, amelynek nincs jövője.
"Úgy féltem szerencsétlen hazámat: egész egyszerű teherpróbára is összeroppanhat, mint a tojáshéj. Közben mindenki új kormányokra s a maga új pozícióira gondol, arra, kiket végeztet ki, kiket pöndörít ki az állásából." Vad szeretetéhsége hajtja, s maga is egyszerre sokféle irányban gondolkodik. Radnóti Miklós gondolatvilága Kozma Miklóséval másként nehezen lenne egyeztethető. Az első kötetben, ifjú emberként még tud róla, hogy kínzó és kielégíthetetlen érvényesülési vágyával, amely nem munkára és nem önképzésre ösztönzi, hanem helyezkedésre, a jövő lehetőségét veszi el magától. "A napokban éberen feküdtem fél éjszaka, s akkor igen megnyugodtam: mindaz, ami köröttem van, lakás, bútorok, könyvek, keret csupán, de nem életem végső értelme, nem célom. Ha elveszíteném, akár bombázás, akár kisajátítás révén, vagy az általános pusztulásban, könnyen kilépnék belőle. Ez kísértetiesen megvilágosodott előttem, s akkor, éjszaka, nyomban nyugodt és békés lettem. Pedig oly izgatottan és lihegve éltem s kapaszkodtam fel ennek a háromszoba hallos lakásnak a magaslatára - megnyugodtam, hogy mégse hülyültem s aljasodtam el teljesen." Megvigasztalja önmagát, és fogadkozik a pusztító becsvágya ellenében. Szövege költői szövegként viselkedik, kizárólag jelene van, ezért van húzása. Egy olyan infantilis ember húz, aki tud róla, hogy infantilis, amivel fiús bájt kölcsönöz magának, él is vele. Olvasóként azon izgulhatunk, hogy kinevezik-e egyetemi tanárnak, vagy nem nevezik ki. Miközben háborúban áll az ország, és két legjobb barátját ugyanazok vitték munkaszolgálatra, akiket ő azért szeret és szolgál, hogy kinevezzék. Azt is tudja, hogy miért nem nevezik ki. Azért nem nevezik ki, mert félig zsidó a felesége. "Mindkettőjükkel tisztáztam Zsuzsa származási kérdését is, a félvérség megnyugtatta őket" - mármint Banner Jánost, a szegedi egyetem dékánját és Bartók Györgyöt, a szegedi egyetem rektorát nyugtatta meg, "mert mint Bartók mondotta, azt ő tudta, hogy Ortutay nem követhet el szellemi öngyilkosságot, s nem vesz el zsidó lányt". Azt azonban, hogy e nürnbergi törvényeket szolgáló egyetemi uraknak miért kéne őt kinevezniük, nem tudjuk meg. Tudományos érdemeiről, szövegfolklorisztikáról, egyéniségkutatásról, mindarról, ami munkáinak valóságos érdeme, legfeljebb más forrásokból értesülhetünk. Tőle nem. A naplókiadás szerkesztőjétől, Markó Lászlótól sem. Az első kötet második harmadára, mikor is Ortutay karrierje a csúcsra ér, s nemcsak egyetemi tanár lesz, hanem miniszter, a história és a magánhistória ütemét követve
fokozatosan tönkremegy a nyelve
Nem azért, mert a történelemnek most ő válik a közvetlen tettesévé, hanem azért, mert ugyanakkor áldozatként vagy mások jótevőjeként akarja bemutatni önmagát. Bukását és mellőztetését pedig soha többé nem tudja feldolgozni.
Bizony, jó lenne tudni, hogy ki volt ez az ember, aki ilyen bámulatosan megfosztotta önmagát a saját nyelvétől. Bármi volt az indoka, tudni kéne, miért tette. Mértéktelen becsvágyának mi lehetett a forrása. Nem olyan magától értetődő tudás, mint ahogy gondolnánk. Márai magának írta a naplóit, amilyen komor és megveszekedett egoista volt. Az ilyen ember legszívesebben összegyűjtené havonta levágott körmeit, nehogy elvesszen belőlük egy. Thomas Mann sem volt nála jelentéktelenebb egoista, egy kicsit mégis távolabbra, magasabbra tolta a mércét. Mélyebbre merített. Azért írta a naplóit, hogy ne vesszenek el a mindennapjai, az egyik nap ne törölje a másikat, későbbi munkáiban használni tudja. Egy olyan jövőt el tudott képzelni, amikor ő már nem lesz, de egy olyan jövőt, amelyben nem munkálkodik, olyat nem. Munkájával őrizte angyali lényét. Ortutay az angyali lényét adta fel. Thomas Mann a naplóival jóval több nyersanyagot és munkatárgyat halmozott fel, mint amennyi munkát elvégezhetett. Ortutay a sok értelmetlen elfoglaltsága közepette épp a munkáját nem végezte el, viszont írt háromkötetnyi naplót, nem tudom, miről. Márai a munkáiban kis közönsége kegyeit keresve tudatosan adta fel a lényét, amit naplóiban mindhalálig megőrzött. Musil mindössze egyetlen kötetnyi naplót írt, de élete közepén egy olyan terjedelmű regény írásába fogott, amelyet egyetlen ember még a teljes életidejében sem lenne képes végigírni. Mérnökileg tervezte túl magát a saját életidején. Szemben például Mészöly Miklóssal, aki mániákusan redukált, személyiségéből minden mondatával kiszabta a felesleget. Undorodott a túltervezéstől. Egyáltalán nem írt naplót, szövegéből ki akarta gyomlálni az utolsó kis személyest. Nemcsak túlhúzott műveiből, hanem vázukra bontott feljegyzéseiből is plasztikusan áll elénk az alkata. Szabászati mintái gondolatként funkcionálnak, s ezért felette lényegtelen, hogy ekkor vagy akkor, ilyen vagy olyan helyzetben gondolta-e. Ki gondolta. Ez a valaki nem említ a feljegyzéseiben személyeket, mert nem említi önmagát. Habár olvasóként André Gide naplóinak nagy tisztelője volt. Gide mániákus precízióval a személyesben merült alá, végtelenségig részletezte, a végtelenség relációjában jelent meg alkata a maga teljesen evilági dimenzióival. Gide, Musil, Márai vagy Mann naplóinak, Mészöly feljegyzéseinek olvasása után jobban tudjuk, kik voltak ők, mintegy pontosabban el tudjuk helyezni művüket az énjük és a korszak, az énjük és a környezetük, akár nyelvi környezetük és a saját nyelvük kölcsönviszonyában. Amitől már tudjuk is, hogy mire jó a napló. Enyészponton állnak, s ott is teszik le a kameráikat. Nem kell valakinek írói kvalitásokat mutatnia, de a műfaj követelményeinek azért minimálisan eleget kell tennie. Ortutay az enyészponton csupán kínzó ürességét, élete hiábavalóságát látja. Nem tudja, hogy mi illeti ebből a személyiségét, mi a neveltetését, mi a korszakot. Mentális műveletlenség árad belőle. A kínzó üresség, az autonóm képalkotás hiánya a harmadik kötetre a hatalom cinikusává zülleszti. Világos, kivételesnek képzeli önmagát a sok ostoba és gonosz között. Saját angyali ürességét, azaz az emberben egyszerre élő személytelent és személyest még mindig összefordíthatná, csak nézzenek egymás szemébe, ez a józan lehetőség mindenkinek és mindenkoron, diktatúrában és demokráciában egyaránt a rendelkezésére áll, de akkor le kéne önmagát a saját hiábavaló szerepében írnia. Ahogy Radnóti Miklós az utolsó pillanatáig, sárban és vérben leírta önmagát a hiábavalón szép hazaszeretetében. Kinek másnak kéne ezt nála jobban tudnia, ha egyszer Ortutay Gyulának vannak címezve az abdai tömegsírból előbányászott utolsó versei. "Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u. 1. I." Ortutaynak nyelve lenne hozzá, hogy ő is megtegye, legalább az utolsó pillanat előtti pillanatban bevilágítson abba a rettenetbe, amit rendszertipikusan működő lényével maga állított elő. De hiába a sok szó, nem kerül közel a maga szegénységben és megalázottságban fogant, nagy tehetségben született történetéhez. Se esze nincsen hozzá, se bátorsága. Becsvágya világi természetű. Szántszándékkal nem fordítja össze a személyest és személytelent, az egyéni és a korszakos képeket. Ne kelljen azt a rideg és brutális valót tudomásul vennie, amely évtizedeken át, minden áldott napon az ő aktív segédletével állt elő. Érzi, tudja, erotikus kalandokba menekíti maradék becsvágyát, de így sem tudja az ásító hiánytól és a diktatúra dögletes unalmától megmenekíteni a tudatát. Kalandozás és hazudozás mégis mesterfogásnak bizonyul, így menekül meg az öngyilkosságtól. Habár ugyanezzel az utolsó önámító gesztusával olyan képzelt és valódi betegségeknek szolgáltatja ki önmagát, mit önmagát, a szervezetét, a testét szolgáltatja ki, amin aztán figyelmes orvosai sem tudnak segíteni. Utolsó bejegyzéseinél pokolibbat alig írtak le naplóban vagy emlékiratban magyarul.
Napló 1. (1938-1954), 2009, 816 oldal; Napló 2. (1955-1966), 2009, 648 oldal; Napló 3. (1967-1977), 2010, 648 oldal; Alexandra Kiadó, kötetenként 4999 Ft
