Persze nem lenne tanulság nélküli - bár olyan borzasztóan izgalmas sem - magán a jelenségen merengeni, amely ezt a három könyvet kritikusi asztalunkra sodorta. Miért regényt írnak ma a "sztárok", miért nem szakácskönyvet, mint pár évvel ezelőtt? Kik a könyvek vásárlói, mi repíti ezeket a műveket az eladási listák élére? Lehetne bennük bármi, egy turmixgép használati utasítása vagy üres lapok, akkor is megvennék a hírességek színes fotóit magukon hordó méregdrága kiadványokat, vagy azért mégiscsak össze kell rakni egy épkézláb műfaji könyvet a sikerhez? Egy szociológiai kutatásra is befizetnénk: hány olvasó gondolja "magas" irodalomnak, hány műfaji könyvnek, és hány csapnivaló ponyvának a tévéből ismerős arcok szerzeményeit az utolsó mondat utáni megrendült csendben? Mert hát triászunk tagjai a maguk módján többek mezei celebnél, lévén, úgymond, szakmai tudásuk okán széles körben elismert szakemberek: Réz András ugyebár esztéta, egy művészeti iskola vezetője, Frei Tamás - honlapja szerint - "a Magyar Sajtópáholy tagja" és "megválasztották az Év Televíziós Riporteréül (sic!)", míg Bárdos András a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese, a Film- és Televízió Főtanszak vezetője. De most regényt írtak. Kezeljük hát a szövegeket úgy, ahogy megérdemlik: irodalomként.
Mindenki gonosz
De alighogy belépünk a fikció erdejébe, máris fordítanának minket vissza. Egyik könyv sem éri be ugyanis a szépirodalom tétjeivel, ami az írások színvonalát látva voltaképp nem olyan meglepő. Az Ítélet címlapja szerint, amit Bárdos "televíziósként nem mondhatott el, most megírta regényben". A Megmentő olvasói végre láthatják "Magyarország titkai[t] egy bennfentes szemével". Réz András pedig egyenesen a jósok hálátlan szerepét vállalta magára: a könyv reklámanyaga sejtelmesen közli, hogy már "az alatt a néhány hét alatt, amióta Réz elkészült a regénnyel, beteljesedett néhány jövőre vonatkozó víziója". De ha csökönyös módon továbbra is pusztán szépirodalomnak tekintjük, ami annak hívja magát, felfigyelhetünk a narrációs technikák hasonlóságaira. Mindegyik szöveg rövid fejezetekből áll, párhuzamos, egymással ritkán vagy alig érintkező történetek váltogatják egymást, a cselekmény tere és ideje gyakran és gyorsan változik, és mindig pontosan meghatározott. Továbbá bővelkednek trágárságban és gazdag, befolyásos szereplőkben. Véletlenszerűen egymás mellé kerülő művekhez képest meglepően sok az egybeesés - ez lenne talán a trendi regény aktuális receptje? Az már kevésbé meglepő, hogy mindhárom kötetben a nagypolitika mocsarában tapicskolunk, hogy végig a világ, de alsó hangon is Magyarország sorsa forog kockán, miközben mindenki gonosz vagy legalább undorító, kivéve a fiatal szerelmeseket, ha vannak.
Mert Bárdosnál nincsenek. Itt tényleg mindenki nagyon-nagyon gonosz és szerencsétlen. A "nem is olyan távoli jövőben" járunk, a Negyedik Magyar Köztársaságban. A pártok kicserélődtek, az autoriter elnöki demokráciát valójában egy gátlástalan üzletember irányítja. Gondoljanak kedvenc amerikai katasztrófafilmjeikre - na, itt épp ugyanaz fog történni. A rejtélyes és halálos vírus támadásba lendül, és közben jönnek a vérszomjas nácik, hogy átvegyék az uralmat, miközben a titkosszolgálat és az oroszok machinálnak, és teljes a káosz. Van azonban egy lényeges különbség. A politikai kriminek ugyanis nincs főhőse, az öt nap alatt játszódó cselekménynek nincs főszála, csak egymás mellett futó, egymást véletlenszerűen érintő mellékszálak. Merész megoldás, amiből származhatna valódi izgalom, feszültség, de az Ítélet inkább csak nehezen követhető, zavaros és fárasztó lesz tőle, pedig egy-egy sztori néhol már-már érdekessé válna. A szereplők sablonosak és velejükig romlottak egytől egyig, az elkoptatott sztereotípiák kímélet nélkül követik egymást: a cigányok nem dolgoznak, a magyarok utálják is őket, a polgármester lopja a segélyt, az államelnök már nem is emlékszik fiatalsága eszményeire, a nős főorvos dugja a nővérkéket, és szedi a hálapénzt, a multik kizsákmányolják a dolgozókat. De ez nem elég. A cigányoknak még a kutyái is lopnak, a polgármester büdös, az orvos nem szeret senkit, az elnök pedig nem beszél nyelveket, olyan buta. Csak hogy világos legyen mindenkinek, ők bizony rosszak. Nagyon rosszak. A magyar társadalom rohad. Bárdos semmit nem bíz a véletlenre. Csak egy példa, hogy végre idézzek is. A kórház vezetése eldönti, hogy kirúgja a főorvost, aki "végiglopta és végigszopatta" az intézményt. "A vezetőség két női tagja hallgatott, annak ellenére, hogy Hernádi egyiküket sem lopta meg." Rendben, vettük, nagy poén volt. De nem, ennyi nem elég. "Hogy a két főbűn közül a másodikat sem követte-e el rajtuk, arra senki nem mert volna esküdni, és zavart viselkedésük, ahogyan az asztalt bámulták, némán, szótlanul, mégiscsak azt a feltevést erősítette, hogy nem pusztán a hallott szavak miatti szégyenérzet miatt sütik le pillantásukat." Ennél már nem lehet jobban túlmagyarázni, gondolnánk, de tévednénk. "Történt ott több is, amiért - most úgy vélik - szégyenkezniük illenék."
Bárdos szájbarágóssága azonban semmi ahhoz képest, amennyire Frei Tamás
nézi hülyének az olvasóját
Bár utóbbi szövege igénytelenebb, a könyv egésze mégis sikerültebbnek mondható, amennyiben legalább a fő vállalását teljesíti - az Ítéletnek ugyanis semmi köze a krimihez. A Megmentő azonban valóban akcióregény: fordulatos, erőszakos, eseménydús. André, az orosz maffia elől az idegenlégióba menekülő szakács, "egy igazi férfi", és Adrienn, a modell, akinek "naivul örök életcélja" a boldogság - e két magyar sodródik egy óriási világpolitikai játszmában, amelynek célja a gázpiac feletti hatalom. Afganisztán, London, Moszkva, Nizza, Afrika, Budapest - van itt minden. És mindenhol fröcsög a vér. Nemhogy fröcsög: "mintha zuhany alatt állnának", úgy ömlik. A végtagok pedig nem csak úgy leszakadnak - azt látjuk, "milyen az, amikor a házfalhoz csapódik egy 40 méterről pörögve repülő gazdátlan láb". De a véres jelenetekben való öncélú tobzódás egy akcióregénynél bocsánatos bűn. A tudálékosság nem az. Az elbeszélő láthatóan szerelmes a modern technikába, az újdonánc fegyverekbe, az egzotikus helyekbe, a gazdagság kellékeibe és a menő újságokba - és ezekről mind el is magyarázza, mennyire modernek, mennyire egzotikusak, mennyibe kerülnek, hogyan kell őket használni. Mindent elmagyaráz. Többször. "Privé, hirdette egy tábla, privát, magánterület, ide már tilos behajtani." Képzeljük el ezt hatszáz oldalon keresztül. Ami fontos, azt előzékenyen kiemeli nekünk, nehogy elszalasszuk a lényeget: "a Magyarországon elrejtett atombomba-átjátszó". Ami nem fontos, azt is kiemeli: "hosszú, egymásba olvadó tekintetük". A legpusztítóbb bombák hatásmechanizmusán túl a bennfentes szerző felfedi a világpolitika titkait is, olykor nem érdektelenül, de a felületességre, demagógiára mindig fogékonyan. A könyv eleji, kissé önellentmondásos jegyzet szerint "a regény szereplőit a képzelet szülte", ugyanakkor "a múltra utaló események is mind megtörténtek, szereplőik... köztünk élnek még ma is". És valóban, nem nehéz beazonosítani Magyarország miniszterelnökét, a "nyitott, határozott politikust", akit Trianon nemzettragédiája foglalkoztat, aki szellemesen franciakulcsot, franciakrémest és franciadrazsét rak a francia elnök elé, aki halált megvető bátorsággal visszautasítja az orosz zsarolást, és ezzel megmenti Magyarországot. Nem úgy, mint az "egyik korábbi magyar miniszterelnök", aki "ötvenmillió dollárért eladta magát és az országát", amikor aláírta az előnytelen gázár-megállapodást (történt mindez a való világban a Horn-kormány idején). Elegáns húzás. Ennél már csak a tagadhatatlanul szövevényes politikai manőverek és a valóban mozgalmas akciók szüneteiben lezajló, valószínűtlenül nyálas, nyögvenyelősen megírt szerelmi szál gyomorforgatóbb. Kedvencem, amikor Adrienn az öt legszebb magyar szóról értekezik új kedvesének: "De a legszebb magyar szó, András, az a szerelem."
Klisék, címszavak
Réz András ennél finomabb eszközökkel dolgozik. Hazánk leghíresebb esztétájának előző könyve az Orr címet viselte, tudatos írói programot szimatolhatunk tehát. Más választásunk nincs is, ha meg akarjuk érteni, miért Köldök névre hallgat az új szerzemény, a születésre emlékeztető heges behúzódás ugyanis sokszor szóba kerül, de minden alkalommal erőltetetten, funkció nélkül. Igazán hangsúlyossá csak a könyv misztikus szálában válik, ahol a világköldökökre vigyázó őrzők vezetőjének életét követhetjük nyomon, de ez a rész akkora ökörség, hogy ennél többet nem vagyok hajlandó írni róla. Hál' isten, van még szál bőven: 1985 és 2035 között több ember életét követjük, az ő dátumozott monológjaikat halljuk. Házaspárok tagjai, a gyerekeik, az ő párjaik, egymásba fonódó sorsok. Három, egymástól jól elkülönülő rész, kilenc összehangolt monológ, miközben az egyes szálak megjelenésének gyakoriságát váltogatva létrejönnek hangsúlyok, követhetővé válnak történetek - Réz nem szerkeszt rosszul. De a pár oldalas megszólalások mégis összefolynak néha, és ami nagyobb baj, a nagy időtáv és a beszélők nagy száma ebben a terjedelemben csak felületes ábrázolást tesz lehetővé. Van egy-két jó jelenet a könyvben, de aztán ugrunk tovább, semmire nincs idő. Ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi huszonöt évből szinte csak kliséket meg címszavakat kapunk: házibuli a nyolcvanas években, a fű, a számítógép és a mobil elterjedése, a háttérben közben a taxisblokád, a privatizáció és a móri rablás. Ezek a külsőségek főszerepet kapnak, de a bugyuta örömön kívül, hogy "de jó, értjük az utalást", másra nemigen használhatók. A jövőben járva aztán elszabadul a pokol. Vannak történetek, de a lényeg a riogatás és a képzelgés: a különböző, embertelen szabályozások és a technikai vívmányok ismertetése. A szereplők jóformán csak arra valók, hogy bejárják és bemutassák ezeket a díszleteket. Nem tudom, melyik jóslata valósul még meg Réznek, de hajlamos vagyok hinni az igazában, hiszen minden rossz sci-fiben ugyanezeket látni - csak van bennük akkor valami! A gazdagok és a szegények átjárhatatlan zónái, az embert gyilkoló számítógép, az IMAX minőségben letölthető szeretők (a régi vágású szex nem PC), a mindenféle érzetet kiváltani képes, fejünkbe húzható gép... De akad még kevésbé elhasznált, bár azért eredetiséggel sem vádolható vízió: az olvasás betiltása vagy a dohányzásért járó halálbüntetés. A végén a szegények gettójában élő lány és az elkényeztetett szupergazdag srác... - de nem lövöm le a poént: nem fogják kitalálni!
Kulinária, 2010, 288 oldal, 3490 Ft; Ulpius-ház, 2010, 588 oldal, 3499 Ft; Ulpius-ház, 2009, 287 oldal, 3499 Ft
